Mert vágy van..

Horizont elmémbe süllyed,
alábukik a Nap,
mindennapos tévelygéseimben
látsz engem, látod magad,
fanyar akóba süllyed a bor,
töltődik hombárom lassan,
meggy és cseresznye illat
porzik a szomjas garatban…

Zöld áradatban fekszenek a dombok,
nyárba hajlón ingatom fejem,
az éjszakában néha én rikoltok,
s forog a föld, s az ég felettem…
Mert Vágy van,
s Égben járok én,
pohár borban is visszhangzik
az érlelő, elmúlt korokban játszó,
örök égő fény…

Vággyá avanzsál ágyad,
csókpotros* pókok szavadban
hálót szőnek éjféli tó fölött
csillagkép alakzatban…
Mért gondol ajkakkal a szám,
s mesél szememmel a tested
festi le bőrödre csapzott hajam
minden sóhajod, komor elested…?

… mert Vágy van.

Átváltozások..

átváltozások…
talán az ezredik formám
volt isteni…
a 666. volt igazán ördögi…
a 111. fehér volt és ártatlan…
a 444. zöld, buja és váratlan,
a 888. maga a mágia,
hol tudtam mit kell tennem,
miért kell az ˝ember˝-nek mindig felállnia…
s a 999. volt a végső lökés,
hogy ezredikként, forma nélkül,
alak nélkül, érzés nélkül létezzek én…
az ezredik…
csak homok volt…
mi aláhullott, s megpihent,
se nem élő, se nem holt…
csak épp olyan,
mint Krisztus alatt a feszület…
szükséges rossz,
ha Istened nincs veled…

A Törvényszerűség Fonákja

a Mulandóság fészkére szállt végre,
az egy évben többször is virágzó ember…
s hegyekké préselte összevágott szívét,
a félelmében gyilkos, vérszívó Szender…

mikor ábrándozva keltek fel a reggelek,
nem maradt eképp vágya, szomja sem a nyárnak,
vitrin mögül visszapillantó porcelán Haltestek
tátogták csendben a Tervszerűek sorsának:
(- Kudarc, kudarc, kudarcba fulladnának?)

S vékony selyemszálon mit az égbe húzva,
feszített ki a képtelennek ítélt Új Utak Vadásza,
Lépeget egy embernek nem nevezhető,
de emberszerű, szárnyas képzeletként
megnyilvánuló Látszat…
A Törvényszerűség Fonákja.

Arcába vágott az Ihletett Erek szele,
Szétnézett a világ furcsa terén,
Hajnaltól Őszig sok csodát látott,
Egyedülállókat viselt a szívén,
újszerű látomásokban szerette meg
Önmagát újra, meg újra…

Szemére vetették, nem értik őt,
lábujjhegyen tiltakoztak, rá füstfelhőket fújva,
s próbálták elkergetni az idegent az éhes,
csoportba rendeződött öntudatlan,
mindent lehúzók egy sötét kútba…

Néha eljátszott a Nappal,
s azt a Kút fölé húzta…

Az Új Utak Vadásza

Tenyerembe ivódott szúrós szagú,
vén vasutas kocsi ablakperemén
megülő madár rém károgott párat,
majd a szerelvény
nyikorogva tovább haladt utamon,
s fülembe dorombolt feketén,
nyújtózott messze az este,
lámpa fénye lobbant,
s remegő lelke körbetáncolt,
belém bújva bájolt,
körötte az éjben ében testiségbe
olvadtak a csapdosó szárnyak…
Sóhajtottam: - Vajh mi lenne,
ha megragadhatnálak?

Nyikorog a szellem és az elme
kelméje kopik idővel,
Csőre szúrja át a szép szövet szívét,
dobban még,
ám már csak megjátszott erővel,
s ami szép, csak emlék-elmék násza,
ütemre zakatol, mint szélbe vetett
magoknak tánca, ha holt talajra hull
érintetlen marad, megragad a múlt…

Levetném magam, mint régi ruhám
ám zsebeimben a Jegy, és minden
mi nékem kincsem most teherként
simul vállaimra, izzó csillagbilincsem
köt meg, és emel fel magasra hol
talán a felkelő napnak fénye dereng.
Zakatol az élet, s vonatán a hátam
mögött felnyög a kárpit és a lábam
elzsibbad néha, léhán ásít a vágy,
fék borul rá a kerekekre sírva,
tétovázásomon ez lendít át…

Tárd ki szárnyaid Új Utak Vadásza…

Az Én bánatom..

Az én bánatom

szinte már emberi

szinte már csak pocsolya

esti ereszcsillogásba fojtott

depresszióm földi mocska

ontja belőlem holdfényes álmait

a macskajajjra ébredve

átkozom őseit földre hulló véremnek,

hirtelen kellve vertem fejem be

isten homlokába

s most itt ülök egy szőnyegen

nem többként mint egy kába,

de éppen tisztuló lélek,

hánytatott,

múló másnaposságban fürdő,

talán több mint emberi fájdalom,

talán több mint lélek…

Hajlékhumortalan..

Vérbe fagyok,

szöveteimben károsodás,

kórosodás,

korosodás,

fagyás…

koszos kabátomon érzem,

valaki aprót dob rám,

cseng benne a csendem…

holnapra hűlt helyem sem marad…

senki sem mondhatja,

hogy nem próbáltam derűsen nézni sorsomat…

volt bennem régen - talán több is, mint benned -

szó szerint vett áldozat…

egy újabb csikket nyomott el,

valaki ott Fent…

le kellene szoknia a dohányzásról…

káros az egészségre…

fanyar humort nekem…

s Nektek kíván szép álmokat…

Kék esőcseppek..

..sorban álltunk..

meztelen talpak hidegen

süllyedtek a sárba..

dörrenés..

vágódott előre valami,

rángott párat egy idegen,

sosem láttam korábban..

Újkori háborúk,

de a módszer ugyanaz..

terror, halál,

kierőszakolt alázat,

a gyenge a halott,

mert helyet cserélt

az emberrel az állat,

ami inkább henyélt,

mint ugorjon fajtársa torkának..

Markáns vágás,

a helye megmarad bízom,

emberiség lelkén kifakadt

sebbé válik kihízott sírom..

Közelit a dörgés,

egyre, csak egyre,

tompa puffanások jutnak

közönyös fejembe..

Mögöttem kattan,

egy ütő szög hangja..

kibiztosítva.. ki biztosítja

hitemnek, ha a halál

érinti meg kezem,

nem lesz több fájdalom már..?

Lassulni látszik minden..

vérbe ázott esőcseppek..

Kék Esőcseppek,

egy elhidegült földi szívben..

s nem mozdul az Idő..

Hét szó

Első a Csend,

az Üresség maga,

rezgő végtelenség,

az örök szó Hangja.

Második a Megnyílás,

ha árad a lényed,

hol a Tudat szűnik meg,

s marad az Élet.

Harmadik az Ottlét,

mindenben mit érint,

Életéned részeként,

látsz fát, nőt és férfit.

Negyedik a halk Csobaj,

kő hull le a Tóba,

Így záródik Ég és Föld,

ép, kerek Egóba.

Ötödik az Álomseprő,

ki átlát a Képen,

s úgy érzi a világot,

ahogy az van éppen.

Hatodik a Megértés,

az egyetemes Hajlam,

hogy a létnek arcát,

magamról formázzam.

Hetedik az Arc,

naptükörben nézed,

Kék csillagködben

megszülető fényed.

Önnön Mag-Magam..

Elemészt a csontjaimban

izzó fájdalom,

sötétlő gravitációs kútba

húzza vállamon

nyugvó ezernyi életem,

s emlékezem:

Minden önzetlen tettem

önzőségemben

lett erényem, így vállalom

súlyát, egómnak

más korokhoz tartozó

harcos múltját.

Kitörni készülnek arcaim,

megannyi sóhaj

omlik össze egy szóban

kimondatlanul is,

remeg-rezeg az örökség-

óhaj ajkamon,

meggondolatlan mosolyba

öntöm vágyaim,

s hallgatom nagy mindenség

zengő hangodat.

Célom transzcendentális,

- vágyakozás álom -

mert elismerem igazságom:

Nem létezem.

Mindenem nézőpont kérdése,

mert élvezem

káosz szülte megfoghatatlan

belső világom

céljaimnak tetsző rendemet

megteremtő

vércseppben feloldódó hiányom

természetedet:

Önnön Mag-Magam.

Vadalmát szeretnék látni a fákon..

Vadalmát szeretnék látni a fákon,

piros bogyókat kecses bokrokon

édes ragacsra szálló mézittas legyeket

sürögni a nyári szélben szabadon…

Fejfákat, miket megrágott az idő,

szomorba forduló szemeket,

ha a jég a búzát elverte,

szitkokat akarok látni emberek…

Átkokat, melyek testesülnek,

egy darab Radai Rossebet,

ébresztőt kiáltanék a világnak:

- A közönyötök öl meg titeket!

Felhőtornyokat, s az égből földre omló

zivatar tengert üvöltenék torokból,

villámszaggató nézéssel néznélek,

torkodat tépné szét a végzet,

s ordítanád - ó azt szeretném látni -:

- Szabad lehetek, mint ˝akárki˝!

S kacagnál… kacagnál mindenen,

Emberi részednek Isteni részed,

necsak hidd, érezd…

sosem volt idegen…

Az ébredést várom..

Írj, csak írj, mintha volnál

valahol valakinek fia, leánya,

halld jól a Napok fénylő zenéjét,

borulj tavasszal te is virágba,

fogd a fagy kezét, míg ereidben

jajjba fonódik a hit nélküli isten

égj és fagyj meg, hogyha fáj minden,

mi magadból fakadó hiány…

… az Ihlet…

Mint kavics lobban el tűzként,

mert szétreped, elpattan az anyag,

ha kifordul az izzó föld rögéből,

mi rég ott pihent kérges talpad alatt.

Kivet magából örökre álmod,

- a szél elfújta szerelmedet -

mit a tér szálai köréd szőttek,

- hálóként rezzenő lelkedet -

így terítem rád, ó múló idő,

mit jelentett e kopott, szőtt test…

… a Halált…

Por leple alatt e világtalan csendben

éled fel bennem a rég szunnyadó

- égi felhő -

barlangok mélységei, megbúvó patakok

- halk kísérők -

folyók sodrásában úszó hajók evezői

- ritmusra járók -

táncolnak ősrégi virágot, s szirmait

rajzolva arcomra most…

… az Ébredést várom…

Anatómia

Bordáid íve

kalitkarácsként őrzi

szíved madarát.

Papírra írom

csontjaid kandzsi vázát,

élet mesédet.

Éjjeli lepke,

rebbenő szembogarad

újra engem néz.

Levetett ruhád,

gerincem vonala út,

hogy magadra öltsd.

Ujjaid között

izzó-vörös halál-toll,

rám írod neved.

Didergő szavad

szeli át, lélek-szellem

versem sorát.

..hogy ma többet láss,

el kell engedned néha

a holnap kezét..

μεταφορά

Ezüst szálon

inga lelkem

lendül, óratestem

kongva szól,

elüti a delet…

Atomi méreten

messze túli

kis világomban

hol itt vagyok,

hol nem tudom

hol lehetek…

Vékony anyagba

sodrott valóm,

s színűségem,

elgondolkodtat,

támpontot nem

kínál nekem…

Óra vagyok,

az idők múlását

mérem, s nékem

nincs semmim,

mégis létezik

eonokkal mért

Örök-ségem…

Metafóra,

létezni egy

másik szóra

válaszként,

benne feloldva

Önmagunk…

Almahéjam..

Hangkockák,

szól a húr,

ömlik azÚr

kéken versRe a bú

folyik édesKésen,

ajkadra keNődött szó

kúszik csendes ármány,

ujjaid végén táncoló láng,

matatva keresem, érInt és

nem találod jó lelked árván…

a Csókban… kettészelt alMaként

nedveznek megsÉrtett fEleid,

nyelve édes a savanyún, érint

a tiszta ébredésű pillanatban,

néztÉl meglepetten rÁm

s ölelted míg lehet

almahéjam,

s hangkockáimat…

A megfakadt Útfának is van gyümölcse..

..egy csepp gödörbe széket rakni,

csendből született Élménylepkéket

kinn az úton hagyni, a lépkedő,

nemislétező, tömegesen arra járó

és kelő gondolatok alá,

hát az badarság..

felülni egy falra, miközben rájössz

nem is arra vezet az út,

hanem alant folyik a mentén és tovább,

néha megvilágosodással ér fel,

legalábbis jobb, mintha lelked tükrébe

nézve törnének szét téged dirib-darabokra..

olyankor sejted véged..

pillanatokra..

no és amikor egy kézen állva, fejtetőn,

nézed a naplementét

egy kiszáradtnak nem nevezhető,

tónak sem nagyon,

inkább csak fotorealisztikus látomásnak hihető

Tapasztalás fraktál legtávolabbi fürtjében..

akkor rájössz mennyire is végtelen a benned lévő,

szürettől vetésig tartó terméketlennek hitt időszak..

és az életed..

Csended Változás

Szeretem a csendet, ha körbeleng és merengőn néz réz szín szemeivel

és nem próbálja belém törölni száját az erőszak oltára, melyben az égő

sercen és lobbot vet, majd kihuny wolfram lélekszála csendben, és él Ő

minden ki nem mondott pillanatban, mint szerelemre vágyó és remegő

kezek a testhajlatban, és puha szusszanással pihensz meg lelkemen,

álmodj bennem szép sorsokat nékem ismerős mégis Idegen csendem.

Most itt bóklászol közöttünk, nyújtanám a kezem, hogy érezd vagyunk

s Te lennél éjszakánk, extázisunk, dühöngésünk, élvezésünk és éjjelünk

és nappalunk.. mint oltvány hoznánk új rügyeink és nőnénk félig férfiként,

félig nőként ki fájdalomba és keservbe hajtott elátkozott magzatunk.

Sírnánk és boldogan siratnánk a magunk mögött hagyott fakó csendet.

Szeretem a csended, mert körbeleng és merengőn néz, Változás.

Psyché

Takard el szemed, s aranyban

fürdetett áll és szép ajakvonal

vak világba szól, árad hangja,

téridőt sző körénk, éber hajnal

kontyában Csillagfüzér és Por.

Takard el szád és vakító

Napod süssön belénk mélyen,

szívzenét szerezzen, mély melódiát

dúdoljon homlokunk alatt kevélyen,

marcangold lelkünk abroszát.

Takard el tested, maradj vágy csak,

Csillagfényben Kirajzolódó,

testetlen ideád gyűrűbe fogott

ékkőként ragyog bennünk is ideát,

simulj belénk bátran égi torzó.

Takard el szellemed, hangunk ne halld,

süket füledre mi tapasztjuk kezünk,

testedet testünkkel takarjuk majd,

szemed csókkal borítva létezünk,

psychédbe oltjuk eredő ihletünk.

Takard el szememet, s ezüstbe

olvasztott áll és szép ajakvonal

fény világba szól, árad hangja,

végtelent sző köréd, örök nappalt,

hajamban ezüstöd és a kor…