Az én bánatom
szinte már emberi
szinte már csak
pocsolya
esti
ereszcsillogásba fojtott
depresszióm földi
mocska
ontja belőlem
holdfényes álmait
a macskajajjra
ébredve
átkozom őseit földre
hulló véremnek,
hirtelen kellve
vertem fejem be
isten homlokába
s most itt ülök egy
szőnyegen
nem többként mint
egy kába,
de éppen tisztuló
lélek,
hánytatott,
múló másnaposságban
fürdő,
talán több mint
emberi fájdalom,
talán több mint
lélek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése