Anatómia

Bordáid íve

kalitkarácsként őrzi

szíved madarát.

Papírra írom

csontjaid kandzsi vázát,

élet mesédet.

Éjjeli lepke,

rebbenő szembogarad

újra engem néz.

Levetett ruhád,

gerincem vonala út,

hogy magadra öltsd.

Ujjaid között

izzó-vörös halál-toll,

rám írod neved.

Didergő szavad

szeli át, lélek-szellem

versem sorát.

..hogy ma többet láss,

el kell engedned néha

a holnap kezét..

μεταφορά

Ezüst szálon

inga lelkem

lendül, óratestem

kongva szól,

elüti a delet…

Atomi méreten

messze túli

kis világomban

hol itt vagyok,

hol nem tudom

hol lehetek…

Vékony anyagba

sodrott valóm,

s színűségem,

elgondolkodtat,

támpontot nem

kínál nekem…

Óra vagyok,

az idők múlását

mérem, s nékem

nincs semmim,

mégis létezik

eonokkal mért

Örök-ségem…

Metafóra,

létezni egy

másik szóra

válaszként,

benne feloldva

Önmagunk…

Almahéjam..

Hangkockák,

szól a húr,

ömlik azÚr

kéken versRe a bú

folyik édesKésen,

ajkadra keNődött szó

kúszik csendes ármány,

ujjaid végén táncoló láng,

matatva keresem, érInt és

nem találod jó lelked árván…

a Csókban… kettészelt alMaként

nedveznek megsÉrtett fEleid,

nyelve édes a savanyún, érint

a tiszta ébredésű pillanatban,

néztÉl meglepetten rÁm

s ölelted míg lehet

almahéjam,

s hangkockáimat…

A megfakadt Útfának is van gyümölcse..

..egy csepp gödörbe széket rakni,

csendből született Élménylepkéket

kinn az úton hagyni, a lépkedő,

nemislétező, tömegesen arra járó

és kelő gondolatok alá,

hát az badarság..

felülni egy falra, miközben rájössz

nem is arra vezet az út,

hanem alant folyik a mentén és tovább,

néha megvilágosodással ér fel,

legalábbis jobb, mintha lelked tükrébe

nézve törnének szét téged dirib-darabokra..

olyankor sejted véged..

pillanatokra..

no és amikor egy kézen állva, fejtetőn,

nézed a naplementét

egy kiszáradtnak nem nevezhető,

tónak sem nagyon,

inkább csak fotorealisztikus látomásnak hihető

Tapasztalás fraktál legtávolabbi fürtjében..

akkor rájössz mennyire is végtelen a benned lévő,

szürettől vetésig tartó terméketlennek hitt időszak..

és az életed..

Csended Változás

Szeretem a csendet, ha körbeleng és merengőn néz réz szín szemeivel

és nem próbálja belém törölni száját az erőszak oltára, melyben az égő

sercen és lobbot vet, majd kihuny wolfram lélekszála csendben, és él Ő

minden ki nem mondott pillanatban, mint szerelemre vágyó és remegő

kezek a testhajlatban, és puha szusszanással pihensz meg lelkemen,

álmodj bennem szép sorsokat nékem ismerős mégis Idegen csendem.

Most itt bóklászol közöttünk, nyújtanám a kezem, hogy érezd vagyunk

s Te lennél éjszakánk, extázisunk, dühöngésünk, élvezésünk és éjjelünk

és nappalunk.. mint oltvány hoznánk új rügyeink és nőnénk félig férfiként,

félig nőként ki fájdalomba és keservbe hajtott elátkozott magzatunk.

Sírnánk és boldogan siratnánk a magunk mögött hagyott fakó csendet.

Szeretem a csended, mert körbeleng és merengőn néz, Változás.

Psyché

Takard el szemed, s aranyban

fürdetett áll és szép ajakvonal

vak világba szól, árad hangja,

téridőt sző körénk, éber hajnal

kontyában Csillagfüzér és Por.

Takard el szád és vakító

Napod süssön belénk mélyen,

szívzenét szerezzen, mély melódiát

dúdoljon homlokunk alatt kevélyen,

marcangold lelkünk abroszát.

Takard el tested, maradj vágy csak,

Csillagfényben Kirajzolódó,

testetlen ideád gyűrűbe fogott

ékkőként ragyog bennünk is ideát,

simulj belénk bátran égi torzó.

Takard el szellemed, hangunk ne halld,

süket füledre mi tapasztjuk kezünk,

testedet testünkkel takarjuk majd,

szemed csókkal borítva létezünk,

psychédbe oltjuk eredő ihletünk.

Takard el szememet, s ezüstbe

olvasztott áll és szép ajakvonal

fény világba szól, árad hangja,

végtelent sző köréd, örök nappalt,

hajamban ezüstöd és a kor…