Horizont elmémbe süllyed,
alábukik a Nap,
mindennapos tévelygéseimben
látsz engem, látod magad,
fanyar akóba süllyed a bor,
töltődik hombárom lassan,
meggy és cseresznye illat
porzik a szomjas garatban…
Zöld áradatban fekszenek a dombok,
nyárba hajlón ingatom fejem,
az éjszakában néha én rikoltok,
s forog a föld, s az ég felettem…
Mert Vágy van,
s Égben járok én,
pohár borban is visszhangzik
az érlelő, elmúlt korokban játszó,
örök égő fény…
Vággyá avanzsál ágyad,
csókpotros* pókok szavadban
hálót szőnek éjféli tó fölött
csillagkép alakzatban…
Mért gondol ajkakkal a szám,
s mesél szememmel a tested
festi le bőrödre csapzott hajam
minden sóhajod, komor elested…?
… mert Vágy van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése