Valaki jár az árnyak közt…

Felhők tornyozta létbe 

merülnek alá égi ihletek, 

homokkő percekre sodor 

éji eső leomló 

- isten-hang -

álmokat. 

Tenyeremben a víz 

alvó emléknek tűnik csupán, 

hallgatag hideg fohászok 

gyarló csontomon játszó 

száraz kopogása 

bebocsátást 

remél. 

Áradó, 

ezer szálra bomló 

testetlen Önvalóm fülel: 

"Néma, nem rezeg, szótlan megváltót sem ígér a Csend. " 

Így él téridő cseppként a félelem, 

s árnyak húzódnak fényeim felé önkéntelen. 

Tébolyra vágott halál-ágakat markol a szél, 

tüskébe kap az értelem, s szisszen. 

"Valami jár az Árnyak közt... " 

suttog ős-öreg fa odvában az Ördög, 

s rám morran, csettint nyelvével az Este. 

(Összeaszott kéreg ént fed el arca, 

vöröslő szeme égre vont zavaros 

tekintet, ében pupillában résnyire 

szűkül a reggeli nap fáradt, 

összeroppant teste...) 

Valaki jár az Árnyak közt kiutat keresve, 

kezében imbolygó lámpás 

lángját fújja a szél. 

Valami bennem mindig imákat dúdol, 

sötétben érik meg lelkemben

a nappali Én.