Horizont ív víztükröm..

Nem az ihlet hiányzik, csak a hajlam,
hogy hajladozzak a feltámadó széllel,
mint fűzfa ágakba oltott alázat érzés
a nyár illatú sejtelmes holdfényben

hallgassam merengőn, ahogy a patak
gyökereim mentén csobogva elhalad,
s rezzenő levegőben cikázva oldódnak
szentjánosbogár fényű aprócska holtak

s e földön ritkán játszó,
bujdosó virágok szirmain átlátszó,
ködbe csavart angyalok ülnek,
kibontott szárnyaik viharokat szülnek

vajúdva magasló felhő hegyeket támaszt
a bennem ébredő merengő válasz,
s mennydörgő fénnyel, sápadt éji kép
ég horizont ív víztükrömben szét:

Fejfák között Vaskereszt zokog,
rozsdás testére az élet mart árkot,
felette öregen szétterül a Fűzfa,
s ölel át, mint régi barátot…

AD.: 2011.01.17.

Ókuláré..

Ókuláré...
Ez lettem Isten szemén.
Mögöttem
vályog-hit romja:
Hályog.
Gondolkodom:
A látható világot,
hogy torzítsam én?
Hisz mindig
csak rám lehel,
majd megtöröl.
Az Ő Hitében,
nincs halál és
nincs remény,
s vele senki se pöröl.
Bele se gondol,
hogy a lencsének lehet,
megárthatna a
Mindenható lehelete?
Kiborult lelkem
spektruma fénytörésekkel
van színültig tele.
Karcos vagyok,
lecserél..
Újabb Hanggal teremt tiszta lelket,
asztalfiókodban végzem,
tudom jól, itt török meg,
pár sötétség percet,
s diónyi kósza dallamot.
Szú rág téridő fádban,
néha megáll, aztán újra perceg.
Így követ lassan
nap napot...

Mikor Isten meghalt,
valaki kipakolta a szobáját,
a bútort szétverte,
s fröccsenő szilánkokra robbant
az egyre csak táguló este
fonákjára ragadt vallomások
kopott keresztje.

Rám egy kislány talált,
s a Valóság napjának fényét
lencsémen szűrve át,
égette bele egy új világba
- Hitét, reményét, szerelmét -
Szépséges szíve sóhaját.

Szólítalak..

Sosem éltem át, milyen valaki másba vájni az idő vasfogát,
érezni patakban csorgó vágyait, s hallani azt, ahogy fájdalma felhasít...
fejedben gúzst kötni, mint szorongó állapot,
végső csodája e vérmes, hányatott, rút sorsú ember,
ki voltam, vagyok, ki senkit sem emel fel,
ezreket ott hagyott kiszáradt patakok mellett,
szakadt szellemmel, szomjasan gyötrődve, lelkükben óvó jellel...

Sosem éltem át, milyen csodát tenni egy ember szívével,
szeretni, s benne élni, békével, sosem múló derűvel...
csókolni ajkait és a testét, s a kéjnek hullámait átadni lüktető vérének,
figyelni rezzenéseit, látni elestét, izzadó gyöngyöket vetni el homlokán,
s bevallani, hogy félek, rettegve szemeibe nézek, nem tudom mi lesz ezután...

Sosem éltem át, milyen a fájdalom, ha másnak, s nem magamnak adom,
kezem átkokkal terhesen csapna le testeden,
s ontaná magából a fakó, öreg, álnok és becstelen kárhozat lángjait kedvesem...

Sosem éltem át perzselő álmait a Napnak,
ahogy a Csillagok mindent maguk mögött hagynak,
szerelmes villanásait egy nap hevének,
mikor egy utolsó lobbanás véget vet a létnek...

Sosem éltem át, újra nem én,
azt a percet, melyben születtem én,
a tisztaságot, és az álmokat,
hol nem voltam sem vadász, sem áldozat...

Megéltem önmagam, amint az örök enyészet halk fiaként Isten, szólítalak téged...

AD.: 2004.06.16.

Képeken tűnődtem..

Képeken tűnődtem,
kvantum szinteken,
asztrál-projekción,
túlélt betegségeken,
fájdalmakon, kacagáson,
elmúlt és eljövendő látomáson,
verseken, miket meg sem írtam,
ruhákon, melyeket már kihíztam,
érintésen, meghalt reményen,
csókokon, melyeket elloptam régen,
szárnyakon és a sosem múló fényről,
istenről, sok-sok belső képről...
tűnődtem csendesen...

Kint vártál rám, túl a téren,
túl az időn, az elmúlt múltban,
meg a meg sem történt jövőben,
s a zajló jelenben láttalak éppen...
én meg ugráltam, töltődni vágytam,
abban a reményben, hogy utolérlek,
s lényegedhez hozzáadhatom,
mi bennem rejlik, egyedi tartalom,
persze csak ha kéred,
ha kellek, mert te kellesz nagyon..
vagyis remélem így lesz,
ha megtalállak, gondolom..

Tűnődök a szerelemről,
múltról, jövőről,
pulzáló jelenről,
jósálmokról, pusztulásról,
felrepedt égről, világdúlásról,
az emberi lényről,
s a lényről ki vagyok,
arról, hogy ha te nem is,
én rád találhatok,
arról, miért is gondolok reád,
hisz nem ismerlek,
mégis tudom, érzem,
valahol ott vagy,
túl a képzelgésen...
másképp élni sem tudnék,
csak reménnyel teljesen,
nélküle a szobámban ülnék,
s tűnődnék csendesen...

Királis szimetria

Mögöttem két Mezon,
épp szuperpozícióban érzi jól magát,
valótlan valóban rezeg...

Kvantumszálakon a rend dereng,
s hajnalként rácsavarodva
alkot rácspontokat a térháló
fészek-odva, s mint száradt
szublimált levél a szélben
kvázi színdinamika-vázként
élő didaktika lebeg éppen.

Kvarkcsillag gyúl és parány
aránya szubtéri valóságot sejtet,
majd nyel el, s némán fülel:
"Eseményhorizont ákombákom.
Talán a lehetőségeknél több,
ám realitásnál kevesebb most
Én hiszek benned... álmom."

Királis szimmetriám festett
arcomra húzott vektor,
iránya hadronbölcsőmként
ringató reverz-perverz időállandó,
kezdetekbe tért Neutron-napok,
létezést lélegző égi testek.

Előttem kék mezőn
a valótlan valót rezeg,
Nektek.

Egyre tisztábban..

Egyre tisztábban szólj
Szétáradó,
öntudattól összeért
édes emberhangon,
s kérdéseid válaszokká
magasztalják mindennapjaid…
Másnak fel sem tennéd őket,
mert ez tesz azzá,
mi táplálja a világot,
s a "vélt" eltűnik,
helyére a "valós" érzésérzet kerül,
felismerésbe oldódik mi hiány volt…
s míg azt gondolod, más nem lát,
te vagy az ki menekül…
A bizalom eljő, hiszen örök,
mert sosem volt emberi,
s csak a "kölyök" lehet benned,
ki adni restelli, mert fél…
fél attól…
mitől láthatóvá válna lelke,
a "nyíljmegönmagadtól",
kimondott szavaktól…
szemből a szembe nézésből fakadó,
lemeztelenített lélekcsendje,
ébreszti rá a benne élőt,
sok-sok végtelen hosszú,
magányos percre…
egyre tisztábban hallod,
másokban is önmagad,
sercenő papírként élvezed,
ahogy írnak rád régről tudott,
ám elveszett szavakat,
s mint varázsigéket mormolod el mind,
hisz egyre tisztább minden,
majd megébredsz,
érzed mintha több lennél…
mintha kicsit isten,
mosolyogna rád…

2005

Francba Velem… node kedves Posztmodern költő…

ha Írsz..

szavaidban a komplementer

dekadens fajansz villanások

harmonikus pöttybe olvasztják a semmit

fogalmam nékem sincs,

de értelmes e halmaz,

vagy ha nem is,

remélem valamit tartalmaz...

(némi mosoly arcomon)

scrollok peregnek ujjperceid alatt,

kilépő tendenciák várnak a meredőre,

ahogy modern verseket olvas,

fene nagy kőként vér esik a pőre,

feszülő has falra, s szakad be egy belőtt,

drogtól bűzlő, kótyagos délelőtt,

vért köp s gondolja modern e halál,

hozzáillő e fájdalmasan korrekt ideál,

nincs célja, s a vizor nem mutat keresztet,

s jajonghatsz, hogy a korszellem

téged nem eresztett,

a posztmodernt várhatod

de meglelni sosem fogod balga

előbb-utóbb hidd el,

rád találok...

magadat felfalva...

Ha máshol nem is,

álmaidban látod,

hogy üvöltöd világba

vélt-valós hiányod,

aztán mégsem,

mert érezni sem érzed

mit súgna süket füledbe

sosem fájó részed..

(persze tévedhetek is)

2004

Nakonxipán felé...

Rőt napfénybe szőttem hajnali hangulatom…
Éles illatok közé harmatként csempésztem lépteim,
s a kora reggel madárhangú ébredése láttán
már más lélekből fakadtak ki nem mondott szavaim…

Strófáim "Jajj"-t veszékelve sírtak,
"mím" művészet volt az elkerült,
haragos, kényszerből írt sorok
közé a régmúlt hangtalan elmerült…

Csókos jegyesemként bújt belém a szél,
s borzongatott - mily rettenet:) -
élvezve, ahogy lelkem életre kél,
mély, s régi dallamot dúdolt bennem
egy ősöreg gyerek:

"Van hely, 
hol nincs más… 
mitöbb, csak Te…
s mikor meglát, 
ama másik, 
akkor Ő vagy Te…
ha nem gondolsz, 
ő sem gondol, 
de érti ami alkot…
akkor látja, 
s látod te is, 
boldognak az arcod…"

2006

Asteria

Zaklatott hajnali ébredés,

fároszként szól a derengés

folyosóján az a pár utolsó szó,

visszhangzó léptek között lehullt

álarcra szálló mélyen kongó

Omnia sziromba omló átirat:

Viseltes vöröslő ágyon fekszem

elhasznált lázálmok között

- orgona illat-pillanat -

árnyéka festi meg bőröm,

szelíden hajlik az éj köröttem

csillagpárnán fekszik kibontott

hajú szép Asteria, s néz

megriadt, éteri szemekkel,

kapaszkodik a létbe, s mint

sebekkel borított Időszender

hasad a dagadó percek alatt

a szó, s vigyázva int:

- Álmomban láttál, s majd látsz megint…

Ősi erővel folyik be arcomon,

sikolt és ég mint ezernyi fáklya

vonagló párkák köré tekert teste

ívbe feszült meztelen lelke párja:

Ophion… suttogja, s hangja elakad,

torkán vörös vérpatak fakad, s félelem

terül el a pirosló orcán, kitörő vihar,

világot rengető orkán hangja repeszt

fület és föld mélyéből morajlás éget:

Asteria… Ébredj…

2014

Behunytam szemem..

Behunyva szemem

áradok szét s a lét

nem rebbenti lelkem

ébredő éj s a hév,

épül fel lassan

élőszínáradat

szálvilágban halkan

álmodom meg magamat

melyben minden Egy,

s Égből hulló Csillag gyanánt

tükrözi szét lelkem

az általad sosem látott magányt,

s a Fák törzsébe vésve

ott láthatod,

mi életem miértje,

hogy érintem belső Napod,

s Holdudvarába

álmodom meg magam,

összes hangulatom

Tóba merül, szakad,

s ajkad csókolom,

Mint mágikus erőt,

ha kinyújtom a kezem

érintem örök arcodat

a bűv-virágos végtelent,

a nevenincs Merengőt,

mert belőled fakad

minden mi akkor vagyok,

ha behunytam szemem,

s csak áradok, áradok...

2005

Szem előtt oly láthatatlan..

… szem előtt oly láthatatlan,
végtelen mélység a Tér,
s Időbe csomagolt szavakra kattan
zárként a távoli fény.

- VagyOk. - hallatszik nyikorgása,
tárul ki lassan egy ajtó,
elménknek zavart kattogását
rejti a szóban a hangzó.

Békélj meg elme, s ujjaid alatt
rezdülő szellemszálak,
sejtjeidben élő képzetek,
a Mindenség mögé belátnak.

Az értelem hálója rezzen,
s pókfonál módra érzed,
rátapad, ott remeg benne,
hogy nincs se Kezdet, se Végzet…

2012

Hiszem...

Hiszem a szót,
hiszem az álmaim,
hiszem a jót,
hiszem a vágyaim,
hiszem életfa ága minden egyes szavam,
hiszem isten arcát, melyben meglátom magam,
hiszem a csókot, mellyel ajkaim ihleted,
hiszem bizonyságod, "bizony" lettél nekem,
hiszem a fényt, a világ arcait,
hiszem a hitet, az akarat harcait,
hiszem a négy örök szót:
Adj,
Fogadj,
Teremts,
Tarts
meg mindent mi vagy,
hiszen hinned kell önvalód...

2004

Tudom...

Tudom a fájdalmat,
tudom a választ,
tudom a kérdést,
és tudom mi áltat,
tudom az asztrális nem megnyilatkozást,
tudom az életet, az örök változást,
tudom a fáknak hány levél nő águkon,
tudom, mert rajtuk nőttem, végtelen álmukon,
tudom az ősi, nem szeghető szabályt,
tudom csak hitem emelhet ezen át,
a négy eredendő káprázaton:
Idő,
Sors,
Élet,
halhatatlan Lélek,
túlpartjaira csak
hitem tudásával érek...

2004

Világba ki sóhajtva oltja szívét..

Világba ki sóhajtva oltja szívét,

romantikát ráncol homlokán,

s szarkalábak mögött a mosoly

végtelen életöröm-szál,

felfutott édes-sós búskomor

kúszónövény-kénybe foglalt

vágyorientációs ábrázat-káprázatod

fintorog rád, mint örök Fúriád,

veleig belédfoltozott emlék önmagad,

rég oly végtelennek látott Szép Világ…

Vajon most merre tart Csillagom?…

Vajon most merre tart?

Csillagom alámerült a déli

Éj-Óceán habjaiba, s lent a mélyben

sosem látott lények dalával

sodródik messze-messze el,

körötte pislákol, lobban néha fel

az élet-félek-élek-érzés-képzet,

az Idő még meg sem született

mikoron megragadt a Semmiben

e Szó, az Igézet, a Végzet…

Alattam Űr, s felettem Homály…

Alattam Űr, lobogó Mélységes Fekete,

s felettem a Homály lelke:

Álomképzet Remegtető.

Halk alamizsnát kérő két kézbe

kulcsol mintát Éhes-Énbe,

Szellemből Szerelem sző képeket,

ékes Kelme-Elme testet öltött

képzelet ruhája öleli körbe,

Kezében Evező, körme letörve,

haja kócos Sötét Talány,

benne csillagsorsok sora,

ragyogó vágyba oltva,

végtelen, Abszurd Magány…

Szemkötő

Szemkötőd levettem,
s reám hulltak fehér
viasz-könnyeid, ledérré
dermedt percei
a múltnak.
Ajkad rózsaszirma
vonagló néma csók,
cseppenő faggyú-hó.
Ellepi testem és
sóhajra só hajt húsba
maró verejték bilincset.
Csomóra-csomót hurkol
a nyelv és kúszik
hajlatban a hajnal,
vörös íz napfénye mámor
pírt süt átszellemült arccal,
és kámforrá válnak a gondok,
ízes savakban tobzódnak
perlekedő comb-tanoncok.
Vatta-szavak akadnak a torkon,
s reccsenő borda-horda kéjbe
feszül, s matat hara-kilincsen
az Isten.
Majd tétován számol:
Egy...
Kettő...
Három...
Karmazsin csík éled
nyújtózó gerincen.

Imágó versek - A Halál kertje

Feketévé aszott fák
tus-rajz ágai végén
levélváz terrakották:
Akasztott lelkek, holtak porhüvelyében. 
Kacsok kanócára száradt
kabóca-dallam árad,
s pókfonál idegen a Hold
ízelt lábakra kattint kalodákat.

Van Gogh ül egy széken,
előtte vászon, rámered,
rajta Éjre-forgó
fekete lyuk remeg.
A keretre varjú hull,
mint hamu-hópehely,
s odavarrt csillogó
gombszemébe
az Ihlet
életet lehel.
Bújnál, de álomfátylad
nem használ ellene.
Károgna Ő, de csőrét
szomor-szömörce
indád nőtte be.

Patt helyzetre pattan szemed,
imágó-erdő avarában dúló
remény-labirintus játék ez,
bújócskáznak a csontok
s ropognak lépteim követve,
tekereg a Szándék,
s kundalíni-kígyóként
szisszen korhadt teste:
"Ne ébressszd fel Őt Bolond, 
ez itt a Halál kertje! "

Szingularitás

Ülök egy szingularitás kókadt peremén,
hol hátat fordít a hang és a fény,
meggondolja magát a gondolat,
ki ide belép, nem más csak áldozat,
sajátos életterem álmokkal mérem,
ahogy bomlódnak szubatomi téren,
konstans állandóként káosz éltem adom,
képletekkel kifejezni?
na ezt inkább hagyom,
félj vagy ne félj,
oly mindegy miként léped át,
eseményhorizontom sosemvolt ajtaját...

Analógiák,
tudástól terhesek,
tömegük értéssel arányos rendszerek,
fiktív belső világ? minden létező,
ad e életednek értelmet más erő?
mi túl van rajtad, merre elindulsz,
s hova vissza érsz,
mikor elfordulsz
Istentől,
magadtól,
világtól s a Csend
belengi az univerzumot,
ez itt a Rend,
szembe sülve,
égve saját haragod tüzében,
robban a káosz,
kitágulsz,
átengeded sorsodnak lényed,
mint mondtam anno,
Analógiák,
ha életed annak véled,

vagy vegyük a filozófiát...
Vaságyas súllyal épül ránk
a belénk nevelt,
ránk szerelt tartalom,
évtizedek telnek el,
míg kifejezed azt,
mi igazán hatalom,
teremtésre képes,
s rádöbbensz,
hogy több vagy mint
csont, vér és szép test,
több mint a vélt,
a valós lényeg,
ha elengeded félelmeid,
szárnyalhatsz,
átrepülhetsz a Napon,
eléghetsz...
túl ez események horizontján,
túl tér és idő változó pontján,
túl félelmeken és vágyakon,
ülök egy szingularitás kókadt peremén,
hol hátat fordít nékem a hang és a fény,
meggondolná magát a gondolat,
ki ide belépsz, nem vagy már áldozat...

2004.08.16.

Hallgatás..

A hallgatás se rossz...
hidd el...
sétálok néked
új utcákat,
hová a lelked betérhet,
s vidd el...
ami megtetszett kép...
belőlem...
... ahogy állok a fák között
Gyémánt-zöld fehéren,
s néha a kék kobalt ég
alatt a felhők,
ébresztik bennem fel
a csendes szemlélőt...
... hidd el...
a hallgatás se rossz...
amikor a Mások beszélnek,
folyók, völgyek, városok,
téged elérnek, mert engeded,
s vigyázod örök álom lelked,
megtartva őket úgy,
ahogy akkor érezted...
... a hallgatás nem rossz,
mikor a víztükörbe lépsz,
és simogat a határ,
hol ég és víz válik szét...
s mikor elmerülsz
és fogyni kezd a lég,
hidd el...
a hallgatás sosem rossz,
fénnyé válik a megtörtént,
s kirobban,
ki a vízből...
mert tüdőd sikítva
kiáltja: Levegőt...
hidd el a hallgatás nem rossz dolog,
de ki nem szól sosem,
azt nem hallják,
némaságán háborog...
s amikor a Hanggá válsz,
már nem leszel több,
hangtalanul áradsz a földön,
vízen, folyón, dombon,
át ezernyi csúcson, s völgyön...
érted meg magad igazán,
a boldogság egyetlen pillanat,
és akkor nincs azelőtt,
vagy azután...

Ihlet..

Van mikor nem találsz benső hangokat,
s kezedbe a toll már nem úgy simul,
hogy vers-testet tudj szőni magadnak,
az ihlet szárnyra kap, majd földre hull.

Vállaidnál fogva rántanak most vissza,
mert tudnod kell van még dolgod ott,
hol temetted a múltat ezer halomba
sírok zsebe feslett, s lélek-foltozott.

Szellem kastélyom díszes grádicsán
gyöngy gurul: márvány-hangú álmok.
Gördülnek szívemben lágy harmóniák,
gyönyörbe fulladt kegyes hazugságok.

Útszéli magányom porban ülve ásít,
vándor-madár szemem elmereng,
idegen volt, most ismerőm e táj itt,
felhő-fészkén pitymallat szendereg.

A föld szólít meg rögöknek hangján,
eső cseppje súgva zörög homokon,
felettem zúgó felleg-fúriák,
hangjaik dér-erek halántékomon.

Néha fel kell nyújtsuk kezünk az Égbe,
várni hittel, hogy megfogja valaki,
s vissza nézni múltunk legmélyére,
hogy tudjuk erős Ő, s meg fog tartani.

Villámként lobban el, ujjaimra fűzi
harsogó dalát ki ott fent maradt,
kezem kezében virágzó mező lesz,
lelkemben ébredő cikázó létfonat.

Helix

NukleotiD - PároK

  Dns szeK - VenciákbA

    OltotT - Nemiség álmoK

      Bóklásznak a valÓ - SzínŰ

    AnyaG - Halmaz spiráliS

  DrótszerkezeT - ÉbeN

S összE - KapcsoL

  Téged otT - KözépeN

    AdeniN - Ősi képébeN

      Lelked citoziN - Szó párjA

    S várja, csaK - Várja Ő

  IhletedneK - ForrásáT

GuaniN - SzerelmeD

  Nőként érzŐ - MásáT

    ValóságbA - BeleoltÓ

      ThymiN - Léptékű rianásoD

    ÖrökségeD - ForrásáT

  ÉgI - Fény kezekneK

TeremtŐ - ÁradásA

Vogon versek - A Hadraküttyös Trümmüge…

Hajh, ha Hadraküttyös Trümmüge
szokályán mészölyke csorran, klaccsan,
bindingózik a Feleményke hó alakban,
szemernyés fák, mácsiny talpszajkó,
fodros avarnyákon csillantó álomsó,
mókányos-göncölyszakajtó.

Pöncöjbe kérgezik odvasottyán a mag,
rikkantó pataksorján töntyögő sarakba kap,
klantyog picit, s szleccsenve nyakonnyákol,
merengő rémcsótány-gázolly pattan ki a fából,
markonyba kacajtó buborékcsigaszáj,
tátog-tátog, potroha birkanyáj.

Beeee... Beeeeeee... Beee..
Mandorkapraclin sajrad a
kergemályzsú "Juhéj"-zene,
s Gyapjúfontakotta móróc
farján csümmög selyemszálon
a Hadraküttyös Trümmüge.

Merengő

Felkúszik az idő testemen,
mint temető falán az indák,
rozsdás vasrácson csavargó szó,
felsóhajt, maradna Ő, de hívják.

Hátamon angyali és profán ül,
foszlott-feslett-festett szárnyak,
íródnak rá homokszem könnyek,
bíbor cseppek, lepketestű vágyak.

Bár lehetnék újra csak Merengő,
múltba vágyódó csendes játék,
lendkerék hajtotta elmés Teremtő,
esendő bűn súlya alatt jó szándék.

Lelkem hátsó udvarában lim-lom,
kacatok, s elvadult versvirág nyílik,
tört cserepekkel kirakott útvesztő
vezet el a legelső kifakadt rímig.

Kopott, régi kabátot érint kezem,
vastag takaróba csavart csecsemőt,
ahogy első hangján a világnak üzen,
végtelen húrokat szilajon pengetőt.

Égre nőtt erős, bús hangú szilfák,
reszketnek szélbebújó ősi éneket,
törzsük a múltba révedőn hintáz,
s arcomra varázsol álomíz színeket.

Felkúszik testemen az őszi fény,
napóra szóra nyílik ajkam halkan,
temető padján ébredő öreg lény
szalad és kacag a kavargó avarban.

Deus Ex..

Haldokló szem rebben s

pislog a pillantásnyi zaj, 

rekedt sóhajtás, csend

esteledik a szűken mért

szűz szavakra, domborul

kedve, kopog, halálbogár

páncélján a lélek kopott, 

rejtett szép színei égnek, 

mint a bőr alatt vonagló 

rostok között elfeledett 

rím-rém sikolyba óramű

tikk-takk rejtelmét fonó

kelme-elme szövőgépek. 

Talmi Deus ex machina, 

fehér párka-párna sarkán

billenő tollpihe puha álma 

kérges kézre hajló régi ágy, 

elhaló háló-szépiád árnya

szent teredbe oltott ideád.

Angelusok..

Csak a belső dal maradt,

vég nélkül áradó képek,

üres Én helyén lüktető

felkelő Napból ébredt

élek-villanás hangulat,

lobogó mosoly-áhítat,

remegő hangsúly-szél,

szakadó ég-felhő bőrt

simító elrejtett álmom.

Alatta szellemdombok,

völgyek hajlanak rám

kedvesen, de vádlón s

marcona, fals-margón

önhitt versus csattan,

pergőn fülembe súg

és kattan bennem a

Múlt-dobozra szerelt,

Félelem-zár hangulat.

Kulcsom szendergőn,

lágyan horpaszt most

lélegző takaróm mély,

odvas fa honában élő,

sosem értett emlékek,

hajlam-szilánkok alatt.

Csurig csorgatott idők

felejtés-opál égi fények

örvénylő alagútján át

léptékem - eszmélő, izzó

istenképem - megragadt

csetresznyi falánk vágy.

S bár Napfonat-hajamra

a dér, mint Égi jégben

edzett lélek-acél

fény csorog,

alatta régtelen csillagok,

dalolnak a mélyben,

parázs-szemű lények,

mesés angelusok.

Helios algoritmia..

Öreg kézjegyek sora,

megbarnult lapokra

írt szigillum varázslat,

rovótoll értő kézben,

papírra rajzolt idéző

virágzat, védőmágia

szirmain szirmalin pók

szalad, s hálójába vésett

véna lüktetése éget.

Védikus órám ketyegi

lélek-biometriám,

papírra árnyképet szül,

s csepűt rágó részem

e mormogó ég-imában

remegő fodrát bontó

füst a gyertyalángban.

Szakrális metronóm

ütemre kulcsol kulcsot,

s teremt, mint teremtő

isten kezében fekvő

magokat a gorgó-sirám,

csillagok vésték jeleik

belém, alvó természetem,

Helios-algoritmiám.