Negatív..

Megülnek a sarkokban a percek, 

lassan vánszorog az éj, 

barna sorok között táncol

a lepkeszárnyon billenő

kopott ihlet-erény.

Előttem szemfehérbe olvadt

papírlapnak bőre sápatag, 

kezdetét nem leli a sorsnak, 

a toll a kézben el-el bóbiskol, 

hitem felhígult, bágyatag. 

Hangod bennem, mint hívatlan 

vendég-negatív lóg gondolatnyi szálakon, 

sötétben szárad a lélek, 

sóhaj-vöröse fényt zeng, 

exponált emlék-álmokon. 

Ma verdeső galambokként 

csapódtak lelkem üvegablakának

drága szavaid, Te kint, én bent, 

bámultuk még egymást egy darabig... 

2014 eleje..

Emlékek útján..

Most becsukott szemem mögött is látom, 

ahogy elmerengsz a pillanatnyi szépen, 

s kezedben a toll, ha néha pilled is, 

de újult erőre kap hallgatás-zenédben. 

Szatén mosoly, selyem-lágy várak

takarják el lényed, s látom kezed remeg, 

mint a vágyak, miként a vihar dúlta égen

villámként tobzódtak halott tested felett. 

Ketten feküdtünk egymáson, egy gödörben. 

Rajtad fehér szoknya, rajtam véres zubbony. 

Arcod arcomon aludt, lélegzet nélkül tűrte 

föld ízű rögök táncát szembogaramon. 

S odafent, mint megeredő, 

eső Ontotta cseppek, potyogtak, 

s tompa puffanással estek, 

kifeszített szellemfényünkre a lelkek. 

Ma már nincs ott senki, 

hol végső szavakat dadogtak a fegyverek, 

hol az üres lapra borult tinta kiszáradt, 

s a fogak között ébresztőt szívzörej hebeg. 

Hol a fagyos ujjak ívén tépett kenyérhéj 

mind megrágott félelem, 

hol a reménybe zárt rebbenő sötét szárny

Hollót idéz, nem angyalt énnekem.

Most sétálok itt, s az ujjaim kerítés rácsokra

fonnak temető-magányt, 

borostyán-zöldbe omló érces harangkondulást, 

újjászületett ént, végtelen talányt

Földízem..

Majd ha a tavaszi esők által felázott szántás
sáros rögjei között elül a szavam,
elültetem magam..
Akkor
felébredek lassan,
gyökeret eresztek, hajtás keresztet
állítok, szélből szőtt suttogást, semmi bántást.

Mikor a gépek jönnek és a borona borzolja
magvaknak égi sorsát, álmodom,
észre sem veszem..
Kifordít
Magmagamból ősi
teremtő erőm, régies Patmoszom,
levél, szár és gyökér, idő-Mandorla énekem.

Termékeny földben sarjad életünk erőssé,
s ha nem tűr kártevőt, gondolat
mérget, vegyszert,
minden
része életre kelhet,
a teremtés szájáról csepegő imát
újragondolva mondja el, még ez egyszer.

Nyelven földillat íze játszik a szavakkal,
kimondva hullnak és gördülnek széjjel,
ahogy lépkedek otthon a szántás szélén
mezítláb süppedve, s nyújtózva az égben.

2016.01.09.