Horizont ív víztükröm..

Nem az ihlet hiányzik, csak a hajlam,
hogy hajladozzak a feltámadó széllel,
mint fűzfa ágakba oltott alázat érzés
a nyár illatú sejtelmes holdfényben

hallgassam merengőn, ahogy a patak
gyökereim mentén csobogva elhalad,
s rezzenő levegőben cikázva oldódnak
szentjánosbogár fényű aprócska holtak

s e földön ritkán játszó,
bujdosó virágok szirmain átlátszó,
ködbe csavart angyalok ülnek,
kibontott szárnyaik viharokat szülnek

vajúdva magasló felhő hegyeket támaszt
a bennem ébredő merengő válasz,
s mennydörgő fénnyel, sápadt éji kép
ég horizont ív víztükrömben szét:

Fejfák között Vaskereszt zokog,
rozsdás testére az élet mart árkot,
felette öregen szétterül a Fűzfa,
s ölel át, mint régi barátot…

AD.: 2011.01.17.

Ókuláré..

Ókuláré...
Ez lettem Isten szemén.
Mögöttem
vályog-hit romja:
Hályog.
Gondolkodom:
A látható világot,
hogy torzítsam én?
Hisz mindig
csak rám lehel,
majd megtöröl.
Az Ő Hitében,
nincs halál és
nincs remény,
s vele senki se pöröl.
Bele se gondol,
hogy a lencsének lehet,
megárthatna a
Mindenható lehelete?
Kiborult lelkem
spektruma fénytörésekkel
van színültig tele.
Karcos vagyok,
lecserél..
Újabb Hanggal teremt tiszta lelket,
asztalfiókodban végzem,
tudom jól, itt török meg,
pár sötétség percet,
s diónyi kósza dallamot.
Szú rág téridő fádban,
néha megáll, aztán újra perceg.
Így követ lassan
nap napot...

Mikor Isten meghalt,
valaki kipakolta a szobáját,
a bútort szétverte,
s fröccsenő szilánkokra robbant
az egyre csak táguló este
fonákjára ragadt vallomások
kopott keresztje.

Rám egy kislány talált,
s a Valóság napjának fényét
lencsémen szűrve át,
égette bele egy új világba
- Hitét, reményét, szerelmét -
Szépséges szíve sóhaját.

Szólítalak..

Sosem éltem át, milyen valaki másba vájni az idő vasfogát,
érezni patakban csorgó vágyait, s hallani azt, ahogy fájdalma felhasít...
fejedben gúzst kötni, mint szorongó állapot,
végső csodája e vérmes, hányatott, rút sorsú ember,
ki voltam, vagyok, ki senkit sem emel fel,
ezreket ott hagyott kiszáradt patakok mellett,
szakadt szellemmel, szomjasan gyötrődve, lelkükben óvó jellel...

Sosem éltem át, milyen csodát tenni egy ember szívével,
szeretni, s benne élni, békével, sosem múló derűvel...
csókolni ajkait és a testét, s a kéjnek hullámait átadni lüktető vérének,
figyelni rezzenéseit, látni elestét, izzadó gyöngyöket vetni el homlokán,
s bevallani, hogy félek, rettegve szemeibe nézek, nem tudom mi lesz ezután...

Sosem éltem át, milyen a fájdalom, ha másnak, s nem magamnak adom,
kezem átkokkal terhesen csapna le testeden,
s ontaná magából a fakó, öreg, álnok és becstelen kárhozat lángjait kedvesem...

Sosem éltem át perzselő álmait a Napnak,
ahogy a Csillagok mindent maguk mögött hagynak,
szerelmes villanásait egy nap hevének,
mikor egy utolsó lobbanás véget vet a létnek...

Sosem éltem át, újra nem én,
azt a percet, melyben születtem én,
a tisztaságot, és az álmokat,
hol nem voltam sem vadász, sem áldozat...

Megéltem önmagam, amint az örök enyészet halk fiaként Isten, szólítalak téged...

AD.: 2004.06.16.

Képeken tűnődtem..

Képeken tűnődtem,
kvantum szinteken,
asztrál-projekción,
túlélt betegségeken,
fájdalmakon, kacagáson,
elmúlt és eljövendő látomáson,
verseken, miket meg sem írtam,
ruhákon, melyeket már kihíztam,
érintésen, meghalt reményen,
csókokon, melyeket elloptam régen,
szárnyakon és a sosem múló fényről,
istenről, sok-sok belső képről...
tűnődtem csendesen...

Kint vártál rám, túl a téren,
túl az időn, az elmúlt múltban,
meg a meg sem történt jövőben,
s a zajló jelenben láttalak éppen...
én meg ugráltam, töltődni vágytam,
abban a reményben, hogy utolérlek,
s lényegedhez hozzáadhatom,
mi bennem rejlik, egyedi tartalom,
persze csak ha kéred,
ha kellek, mert te kellesz nagyon..
vagyis remélem így lesz,
ha megtalállak, gondolom..

Tűnődök a szerelemről,
múltról, jövőről,
pulzáló jelenről,
jósálmokról, pusztulásról,
felrepedt égről, világdúlásról,
az emberi lényről,
s a lényről ki vagyok,
arról, hogy ha te nem is,
én rád találhatok,
arról, miért is gondolok reád,
hisz nem ismerlek,
mégis tudom, érzem,
valahol ott vagy,
túl a képzelgésen...
másképp élni sem tudnék,
csak reménnyel teljesen,
nélküle a szobámban ülnék,
s tűnődnék csendesen...

Királis szimetria

Mögöttem két Mezon,
épp szuperpozícióban érzi jól magát,
valótlan valóban rezeg...

Kvantumszálakon a rend dereng,
s hajnalként rácsavarodva
alkot rácspontokat a térháló
fészek-odva, s mint száradt
szublimált levél a szélben
kvázi színdinamika-vázként
élő didaktika lebeg éppen.

Kvarkcsillag gyúl és parány
aránya szubtéri valóságot sejtet,
majd nyel el, s némán fülel:
"Eseményhorizont ákombákom.
Talán a lehetőségeknél több,
ám realitásnál kevesebb most
Én hiszek benned... álmom."

Királis szimmetriám festett
arcomra húzott vektor,
iránya hadronbölcsőmként
ringató reverz-perverz időállandó,
kezdetekbe tért Neutron-napok,
létezést lélegző égi testek.

Előttem kék mezőn
a valótlan valót rezeg,
Nektek.