Valaki jár az árnyak közt…

Felhők tornyozta létbe 

merülnek alá égi ihletek, 

homokkő percekre sodor 

éji eső leomló 

- isten-hang -

álmokat. 

Tenyeremben a víz 

alvó emléknek tűnik csupán, 

hallgatag hideg fohászok 

gyarló csontomon játszó 

száraz kopogása 

bebocsátást 

remél. 

Áradó, 

ezer szálra bomló 

testetlen Önvalóm fülel: 

"Néma, nem rezeg, szótlan megváltót sem ígér a Csend. " 

Így él téridő cseppként a félelem, 

s árnyak húzódnak fényeim felé önkéntelen. 

Tébolyra vágott halál-ágakat markol a szél, 

tüskébe kap az értelem, s szisszen. 

"Valami jár az Árnyak közt... " 

suttog ős-öreg fa odvában az Ördög, 

s rám morran, csettint nyelvével az Este. 

(Összeaszott kéreg ént fed el arca, 

vöröslő szeme égre vont zavaros 

tekintet, ében pupillában résnyire 

szűkül a reggeli nap fáradt, 

összeroppant teste...) 

Valaki jár az Árnyak közt kiutat keresve, 

kezében imbolygó lámpás 

lángját fújja a szél. 

Valami bennem mindig imákat dúdol, 

sötétben érik meg lelkemben

a nappali Én.

Metagenezis

városok fölött szuperszimmetriám lerombolt falak között csecsemő 

rekedten csuklik össze a levegő sír gerince fennakadt hangon

végítélet dala serkenő a vér gügyögő tört én-elem ha

cseppjében maró a halál felnő nyomorék lesz s

hit-esszencia vágy pír-glórián a szégyen-

szárnyain illó élet- folt örök intelem

szinesztéziám angyalfény etűd

fest poklot arcokon a bánat

földre vont allegória

Magány Isten

sikolt Áment izzó testeket

égő igéket égi könnyekkel

oltunk szárnyaink helyett

Lelkem fondorán..

Ópiumfüstként szívlak magamba,

bódult fejjel soraim közé zárlak,

szemhéjaim mögött ó Valóság,

morogsz,

 mint ketrecbe zárt vadállat.

Kiengedlek hát, kifújlak lassan,

bodorodj helyedre, pihenjen a lét,

halmokba hajtom rőzsényi vágyam,

elterülök rajta, s figyelem, hogy ég..

..ám a szellem önzőn esőt hoz e tájra,

a láz alábbhagy és nem remeg a kéz,

odalent a mélyben

apró gépek álma

duruzsolja halkan vér genezisét.

Repedés rian szét lélek-üveg elmén,

papírmasé holdat görget homlokán,

töprengőn kihunyó gondolat parázsa

alszik el a csendben lelkem fondorán.

Megjegyzés: *Fondor: A gesztenye külső héja, amely sündisznószerűen tüskés.