a Mulandóság fészkére szállt végre,
az egy évben többször is virágzó ember…
s hegyekké préselte összevágott szívét,
a félelmében gyilkos, vérszívó Szender…
mikor ábrándozva keltek fel a reggelek,
nem maradt eképp vágya, szomja sem a nyárnak,
vitrin mögül visszapillantó porcelán Haltestek
tátogták csendben a Tervszerűek sorsának:
(- Kudarc, kudarc, kudarcba fulladnának?)
S vékony selyemszálon mit az égbe húzva,
feszített ki a képtelennek ítélt Új Utak Vadásza,
Lépeget egy embernek nem nevezhető,
de emberszerű, szárnyas képzeletként
megnyilvánuló Látszat…
A Törvényszerűség Fonákja.
Arcába vágott az Ihletett Erek szele,
Szétnézett a világ furcsa terén,
Hajnaltól Őszig sok csodát látott,
Egyedülállókat viselt a szívén,
újszerű látomásokban szerette meg
Önmagát újra, meg újra…
Szemére vetették, nem értik őt,
lábujjhegyen tiltakoztak, rá füstfelhőket fújva,
s próbálták elkergetni az idegent az éhes,
csoportba rendeződött öntudatlan,
mindent lehúzók egy sötét kútba…
Néha eljátszott a Nappal,
s azt a Kút fölé húzta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése