Szétáradó,
öntudattól összeért
édes emberhangon,
s kérdéseid válaszokká
magasztalják mindennapjaid…
Másnak fel sem tennéd őket,
mert ez tesz azzá,
mi táplálja a világot,
s a "vélt" eltűnik,
helyére a "valós" érzésérzet kerül,
felismerésbe oldódik mi hiány volt…
s míg azt gondolod, más nem lát,
te vagy az ki menekül…
A bizalom eljő, hiszen örök,
mert sosem volt emberi,
s csak a "kölyök" lehet benned,
ki adni restelli, mert fél…
fél attól…
mitől láthatóvá válna lelke,
a "nyíljmegönmagadtól",
kimondott szavaktól…
szemből a szembe nézésből fakadó,
lemeztelenített lélekcsendje,
ébreszti rá a benne élőt,
sok-sok végtelen hosszú,
magányos percre…
egyre tisztábban hallod,
másokban is önmagad,
sercenő papírként élvezed,
ahogy írnak rád régről tudott,
ám elveszett szavakat,
s mint varázsigéket mormolod el mind,
hisz egyre tisztább minden,
majd megébredsz,
érzed mintha több lennél…
mintha kicsit isten,
mosolyogna rád…
2005
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése