Az Új Utak Vadásza

Tenyerembe ivódott szúrós szagú,
vén vasutas kocsi ablakperemén
megülő madár rém károgott párat,
majd a szerelvény
nyikorogva tovább haladt utamon,
s fülembe dorombolt feketén,
nyújtózott messze az este,
lámpa fénye lobbant,
s remegő lelke körbetáncolt,
belém bújva bájolt,
körötte az éjben ében testiségbe
olvadtak a csapdosó szárnyak…
Sóhajtottam: - Vajh mi lenne,
ha megragadhatnálak?

Nyikorog a szellem és az elme
kelméje kopik idővel,
Csőre szúrja át a szép szövet szívét,
dobban még,
ám már csak megjátszott erővel,
s ami szép, csak emlék-elmék násza,
ütemre zakatol, mint szélbe vetett
magoknak tánca, ha holt talajra hull
érintetlen marad, megragad a múlt…

Levetném magam, mint régi ruhám
ám zsebeimben a Jegy, és minden
mi nékem kincsem most teherként
simul vállaimra, izzó csillagbilincsem
köt meg, és emel fel magasra hol
talán a felkelő napnak fénye dereng.
Zakatol az élet, s vonatán a hátam
mögött felnyög a kárpit és a lábam
elzsibbad néha, léhán ásít a vágy,
fék borul rá a kerekekre sírva,
tétovázásomon ez lendít át…

Tárd ki szárnyaid Új Utak Vadásza…