Egyre tisztábban..

Egyre tisztábban szólj
Szétáradó,
öntudattól összeért
édes emberhangon,
s kérdéseid válaszokká
magasztalják mindennapjaid…
Másnak fel sem tennéd őket,
mert ez tesz azzá,
mi táplálja a világot,
s a "vélt" eltűnik,
helyére a "valós" érzésérzet kerül,
felismerésbe oldódik mi hiány volt…
s míg azt gondolod, más nem lát,
te vagy az ki menekül…
A bizalom eljő, hiszen örök,
mert sosem volt emberi,
s csak a "kölyök" lehet benned,
ki adni restelli, mert fél…
fél attól…
mitől láthatóvá válna lelke,
a "nyíljmegönmagadtól",
kimondott szavaktól…
szemből a szembe nézésből fakadó,
lemeztelenített lélekcsendje,
ébreszti rá a benne élőt,
sok-sok végtelen hosszú,
magányos percre…
egyre tisztábban hallod,
másokban is önmagad,
sercenő papírként élvezed,
ahogy írnak rád régről tudott,
ám elveszett szavakat,
s mint varázsigéket mormolod el mind,
hisz egyre tisztább minden,
majd megébredsz,
érzed mintha több lennél…
mintha kicsit isten,
mosolyogna rád…

2005

Francba Velem… node kedves Posztmodern költő…

ha Írsz..

szavaidban a komplementer

dekadens fajansz villanások

harmonikus pöttybe olvasztják a semmit

fogalmam nékem sincs,

de értelmes e halmaz,

vagy ha nem is,

remélem valamit tartalmaz...

(némi mosoly arcomon)

scrollok peregnek ujjperceid alatt,

kilépő tendenciák várnak a meredőre,

ahogy modern verseket olvas,

fene nagy kőként vér esik a pőre,

feszülő has falra, s szakad be egy belőtt,

drogtól bűzlő, kótyagos délelőtt,

vért köp s gondolja modern e halál,

hozzáillő e fájdalmasan korrekt ideál,

nincs célja, s a vizor nem mutat keresztet,

s jajonghatsz, hogy a korszellem

téged nem eresztett,

a posztmodernt várhatod

de meglelni sosem fogod balga

előbb-utóbb hidd el,

rád találok...

magadat felfalva...

Ha máshol nem is,

álmaidban látod,

hogy üvöltöd világba

vélt-valós hiányod,

aztán mégsem,

mert érezni sem érzed

mit súgna süket füledbe

sosem fájó részed..

(persze tévedhetek is)

2004

Nakonxipán felé...

Rőt napfénybe szőttem hajnali hangulatom…
Éles illatok közé harmatként csempésztem lépteim,
s a kora reggel madárhangú ébredése láttán
már más lélekből fakadtak ki nem mondott szavaim…

Strófáim "Jajj"-t veszékelve sírtak,
"mím" művészet volt az elkerült,
haragos, kényszerből írt sorok
közé a régmúlt hangtalan elmerült…

Csókos jegyesemként bújt belém a szél,
s borzongatott - mily rettenet:) -
élvezve, ahogy lelkem életre kél,
mély, s régi dallamot dúdolt bennem
egy ősöreg gyerek:

"Van hely, 
hol nincs más… 
mitöbb, csak Te…
s mikor meglát, 
ama másik, 
akkor Ő vagy Te…
ha nem gondolsz, 
ő sem gondol, 
de érti ami alkot…
akkor látja, 
s látod te is, 
boldognak az arcod…"

2006

Asteria

Zaklatott hajnali ébredés,

fároszként szól a derengés

folyosóján az a pár utolsó szó,

visszhangzó léptek között lehullt

álarcra szálló mélyen kongó

Omnia sziromba omló átirat:

Viseltes vöröslő ágyon fekszem

elhasznált lázálmok között

- orgona illat-pillanat -

árnyéka festi meg bőröm,

szelíden hajlik az éj köröttem

csillagpárnán fekszik kibontott

hajú szép Asteria, s néz

megriadt, éteri szemekkel,

kapaszkodik a létbe, s mint

sebekkel borított Időszender

hasad a dagadó percek alatt

a szó, s vigyázva int:

- Álmomban láttál, s majd látsz megint…

Ősi erővel folyik be arcomon,

sikolt és ég mint ezernyi fáklya

vonagló párkák köré tekert teste

ívbe feszült meztelen lelke párja:

Ophion… suttogja, s hangja elakad,

torkán vörös vérpatak fakad, s félelem

terül el a pirosló orcán, kitörő vihar,

világot rengető orkán hangja repeszt

fület és föld mélyéből morajlás éget:

Asteria… Ébredj…

2014

Behunytam szemem..

Behunyva szemem

áradok szét s a lét

nem rebbenti lelkem

ébredő éj s a hév,

épül fel lassan

élőszínáradat

szálvilágban halkan

álmodom meg magamat

melyben minden Egy,

s Égből hulló Csillag gyanánt

tükrözi szét lelkem

az általad sosem látott magányt,

s a Fák törzsébe vésve

ott láthatod,

mi életem miértje,

hogy érintem belső Napod,

s Holdudvarába

álmodom meg magam,

összes hangulatom

Tóba merül, szakad,

s ajkad csókolom,

Mint mágikus erőt,

ha kinyújtom a kezem

érintem örök arcodat

a bűv-virágos végtelent,

a nevenincs Merengőt,

mert belőled fakad

minden mi akkor vagyok,

ha behunytam szemem,

s csak áradok, áradok...

2005

Szem előtt oly láthatatlan..

… szem előtt oly láthatatlan,
végtelen mélység a Tér,
s Időbe csomagolt szavakra kattan
zárként a távoli fény.

- VagyOk. - hallatszik nyikorgása,
tárul ki lassan egy ajtó,
elménknek zavart kattogását
rejti a szóban a hangzó.

Békélj meg elme, s ujjaid alatt
rezdülő szellemszálak,
sejtjeidben élő képzetek,
a Mindenség mögé belátnak.

Az értelem hálója rezzen,
s pókfonál módra érzed,
rátapad, ott remeg benne,
hogy nincs se Kezdet, se Végzet…

2012

Hiszem...

Hiszem a szót,
hiszem az álmaim,
hiszem a jót,
hiszem a vágyaim,
hiszem életfa ága minden egyes szavam,
hiszem isten arcát, melyben meglátom magam,
hiszem a csókot, mellyel ajkaim ihleted,
hiszem bizonyságod, "bizony" lettél nekem,
hiszem a fényt, a világ arcait,
hiszem a hitet, az akarat harcait,
hiszem a négy örök szót:
Adj,
Fogadj,
Teremts,
Tarts
meg mindent mi vagy,
hiszen hinned kell önvalód...

2004

Tudom...

Tudom a fájdalmat,
tudom a választ,
tudom a kérdést,
és tudom mi áltat,
tudom az asztrális nem megnyilatkozást,
tudom az életet, az örök változást,
tudom a fáknak hány levél nő águkon,
tudom, mert rajtuk nőttem, végtelen álmukon,
tudom az ősi, nem szeghető szabályt,
tudom csak hitem emelhet ezen át,
a négy eredendő káprázaton:
Idő,
Sors,
Élet,
halhatatlan Lélek,
túlpartjaira csak
hitem tudásával érek...

2004

Világba ki sóhajtva oltja szívét..

Világba ki sóhajtva oltja szívét,

romantikát ráncol homlokán,

s szarkalábak mögött a mosoly

végtelen életöröm-szál,

felfutott édes-sós búskomor

kúszónövény-kénybe foglalt

vágyorientációs ábrázat-káprázatod

fintorog rád, mint örök Fúriád,

veleig belédfoltozott emlék önmagad,

rég oly végtelennek látott Szép Világ…

Vajon most merre tart Csillagom?…

Vajon most merre tart?

Csillagom alámerült a déli

Éj-Óceán habjaiba, s lent a mélyben

sosem látott lények dalával

sodródik messze-messze el,

körötte pislákol, lobban néha fel

az élet-félek-élek-érzés-képzet,

az Idő még meg sem született

mikoron megragadt a Semmiben

e Szó, az Igézet, a Végzet…

Alattam Űr, s felettem Homály…

Alattam Űr, lobogó Mélységes Fekete,

s felettem a Homály lelke:

Álomképzet Remegtető.

Halk alamizsnát kérő két kézbe

kulcsol mintát Éhes-Énbe,

Szellemből Szerelem sző képeket,

ékes Kelme-Elme testet öltött

képzelet ruhája öleli körbe,

Kezében Evező, körme letörve,

haja kócos Sötét Talány,

benne csillagsorsok sora,

ragyogó vágyba oltva,

végtelen, Abszurd Magány…