Ópiumfüstként szívlak magamba,
bódult fejjel soraim közé zárlak,
szemhéjaim mögött ó Valóság,
morogsz,
mint ketrecbe zárt vadállat.
Kiengedlek hát, kifújlak lassan,
bodorodj helyedre, pihenjen a lét,
halmokba hajtom rőzsényi vágyam,
elterülök rajta, s figyelem, hogy ég..
..ám a szellem önzőn esőt hoz e tájra,
a láz alábbhagy és nem remeg a kéz,
odalent a mélyben
apró gépek álma
duruzsolja halkan vér genezisét.
Repedés rian szét lélek-üveg elmén,
papírmasé holdat görget homlokán,
töprengőn kihunyó gondolat parázsa
alszik el a csendben lelkem fondorán.
Megjegyzés: *Fondor: A gesztenye külső héja, amely sündisznószerűen tüskés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése