Valaki jár az árnyak közt…

Felhők tornyozta létbe 

merülnek alá égi ihletek, 

homokkő percekre sodor 

éji eső leomló 

- isten-hang -

álmokat. 

Tenyeremben a víz 

alvó emléknek tűnik csupán, 

hallgatag hideg fohászok 

gyarló csontomon játszó 

száraz kopogása 

bebocsátást 

remél. 

Áradó, 

ezer szálra bomló 

testetlen Önvalóm fülel: 

"Néma, nem rezeg, szótlan megváltót sem ígér a Csend. " 

Így él téridő cseppként a félelem, 

s árnyak húzódnak fényeim felé önkéntelen. 

Tébolyra vágott halál-ágakat markol a szél, 

tüskébe kap az értelem, s szisszen. 

"Valami jár az Árnyak közt... " 

suttog ős-öreg fa odvában az Ördög, 

s rám morran, csettint nyelvével az Este. 

(Összeaszott kéreg ént fed el arca, 

vöröslő szeme égre vont zavaros 

tekintet, ében pupillában résnyire 

szűkül a reggeli nap fáradt, 

összeroppant teste...) 

Valaki jár az Árnyak közt kiutat keresve, 

kezében imbolygó lámpás 

lángját fújja a szél. 

Valami bennem mindig imákat dúdol, 

sötétben érik meg lelkemben

a nappali Én.

Metagenezis

városok fölött szuperszimmetriám lerombolt falak között csecsemő 

rekedten csuklik össze a levegő sír gerince fennakadt hangon

végítélet dala serkenő a vér gügyögő tört én-elem ha

cseppjében maró a halál felnő nyomorék lesz s

hit-esszencia vágy pír-glórián a szégyen-

szárnyain illó élet- folt örök intelem

szinesztéziám angyalfény etűd

fest poklot arcokon a bánat

földre vont allegória

Magány Isten

sikolt Áment izzó testeket

égő igéket égi könnyekkel

oltunk szárnyaink helyett

Lelkem fondorán..

Ópiumfüstként szívlak magamba,

bódult fejjel soraim közé zárlak,

szemhéjaim mögött ó Valóság,

morogsz,

 mint ketrecbe zárt vadállat.

Kiengedlek hát, kifújlak lassan,

bodorodj helyedre, pihenjen a lét,

halmokba hajtom rőzsényi vágyam,

elterülök rajta, s figyelem, hogy ég..

..ám a szellem önzőn esőt hoz e tájra,

a láz alábbhagy és nem remeg a kéz,

odalent a mélyben

apró gépek álma

duruzsolja halkan vér genezisét.

Repedés rian szét lélek-üveg elmén,

papírmasé holdat görget homlokán,

töprengőn kihunyó gondolat parázsa

alszik el a csendben lelkem fondorán.

Megjegyzés: *Fondor: A gesztenye külső héja, amely sündisznószerűen tüskés.

Aρτεμις

Horizont ívet lélegezz lelkembe Kozmosz,

zenitre függő tekintetben égő Napot.

"Apollón, kezedben ihlet, szívedben magány.. "

Szivárvány szemeid érintő tenyerem

holdamra fest írisz-színeket, benned parány

pupillává szűkülő érzéki szó vagyok,

vibrálom lényeged, égisz sóhajod,

vizekben tükröződő álmodat.

Fejed mellkasomra hajtod, s múzsád nevét

kimondva, feszülő íjra vont vesszőt old el kezem.
"Aρτεμις" sóhajodra rezdülök idegként,

nimfa húrokat penget lant-tekintetem:

"Csupasz mosolyodra vágyat, örök-talányt rajzol, 

csillagruhában sétál kertjeimben szép Uránia. "

Horizont ívet lélegzek lelkemből Kozmosz,

s zenitre függő tekintetemben égő Napot.

Obligát*

Obligát minden szívbe tolt asztalfiók

- a nyomorról írónak nyomor a sajátja -

méhe megült sorokon

vergődő penna-vajúdás

tömködő a kéz

szaggatott elme

félek

féreg

én

ez

vagyok

így élek

szájba vágja

ihlet ítélet

véres egót köp papírra

- önfény-groteszk álmait -

szégyenkezve húzza mosolyra ajkát

foghíján - elharapott torkú vágy lakik.

Obligát minden szívbe tolt asztalfiók

- a nyomorral írónak nyomora sajátja -

* Obligát szó jelentése: Kötelező, szokásos, elmaradhatatlan; a zenemű teljes értékű megszólaltatásához elengedhetetlen, nélkülözhetetlen szólam vagy hangszer.

Eredete: latin

Sigillum Dei Aemaeth

Vércseppek írta kotta-hangokat
koptat a szél. 
Suttogása drótfonat útvesztőbe
zárt értelem.

Távolodó álom ködében
reggeli jegenyékkel
imbolyog az
ébredés, 
majd szögeket ver
a tudat alatti mélybe, 
lemerül, levegőért kiált. 

Buborék-imák kúsznak
súlyos láncaikkal
a felszín felé. 
Visszahúzza kémények
magas torkából feltörő
- emberi pernye -
arcra kenődött égi jel, 
- elmaszatolja -
mellette a sírás sírt ás, 
anyjára néz a sárban, 
- fekszik némán - 
porcelán lelkét
bőrére húzza, 
- ruhaként viseli -
örökre tán..

A hangok a tábor felett
gomolygó felhőkkel
érnek össze. 
Az eső
sötét könnyként
fut le csont-sovány
fehér testek redő-erein. 

Isten sem látja a szúrt szagokat, 
velőig karcolt fényű lelkeket, 
- a Harag halálát -
hol keresztre feszít a Rettenet, 
ezernyi Megváltót temet föld alá,
rájuk szavakat lapátol: 
      "Nincs nevetek... "
Vissza rezzen a sír: 
      "Sigillum Dei Aemaeth"

Buborék imák úsznak a felszín felé, 
a mélyben bomló hús dala éled, 
szivárog felfelé a hazugság, 
hogy egyszer majd
minden szép lesz. 

Fent napos délutánt ringat
magában az Emlékezés. 
Pólyában szellemet simító élet ujja, 
aranyló égi táncát szemébe fúrja.

- Holdnak ritmusára billen át nappalból az éj..  -

Felébred, arcán fáradt idő az élet, 
ráncain gyertyák fénye rég csonkig égett. 
Levetett elefántcsont ruha piheg a széken,
homlokához érinti szülője hajtincseit..
Suttogja, mint a szél akkor régen:
"Talán egyszer majd minden szép lesz... "

Zima Blue

Remeg az esti lég
hideg borzongással
törik össze
a fény
elmerengő
madár hangokon
elmém
röpte-szavakkal
teli erdő. 

Bús véredényem
kongása zúg
harangok nyelvére
simuló szólamot
rezonál a száj
odabent ragadó sóhaj
feszíti szét éji tüdőm.

- "Szegény a vágyódó értelem"-

Visszhang verődik
lélekzet falain
lepke
rebbenő
gyertyaláng
szisszen
elalszik
mindkettő
a csendben.

Sorsokat körmölő égi kéz
mártja
- újra meg újra -
tolla hegyét
belém
s véremmel ír
húsomba zárja magát
koponyámba költözik
- kortalan -
a vibráló
- ihlet -
őrület.

Vörös holdkorong
kél az éjben
úszik
egyre feljebb
égi tó
szikrázó
hangulat-tükrein. 

Lelki szemérmem
szirmait ledobja
ezüst sarlóval
vág az értelem
- lobbja -
s lélegzi folyton
- ki és be -
illatát
a világ. 

Elburjánzott
elme tép
reményt
s fejét felszegve
szótlan áll
így bámul odafent
- vibráló kontúrokkal -
suttogó csillagokat.

Imágó versek - Lipe

Lelked tavába cseppenő
tus vagy vér vagyok.

Egyik oldódni képtelen,
a másik elengedni.

Kavargó mintáink a mélyben
Rorschach-arcokká érnek.

Verssé formálódik
minden e világon.

Tenyeremben tövis,
sebekbe sót mos:
Hasonlatod.

Kiszáradt fák,
kiégett gyökerek,
poros, izzó aszfaltra
feszülő ego-kép keret az ég.
Sodródó felhő-írta szivárvány-
hártya árnya szike-pillanat,
hasadt formákkal öntözi
rezgő ablaküveg
ágadat,
Lipe*.

*Lipe: Régiesen pillangó, lepke.

Imágó versek - Kauzalitás

Tenyerem föld felett
simít zöldellő allegóriát
pár kavics lebegő bolygók
álmát sodorja kezem köré
apróból kibomló góliát
ágakká válnak a rügyek
napvirág szirmán harmat
türemkedő vászon-fény
illúziója rezgő húrokra
komponált világ-zenéje
nyikorgó teremtés gép
kattogó szava idő-rebbenés
fecske szárny villanásba
simúló előre elrendelt
végzetes hiba a világ
Kauzalitás.

...törlődnek emlékeid... 

Tenyerem föld felett
izzó öldöklő fényére
válasz-szublimált víz
szisszenő pillanat-jajj
formáz nesztelen ajkat
párából kioldott glóriát
csal ujjak végére a nyár
piros tűzvirágok nyílnak
kérdően kék szememben
a réten Metatron áll
s énekel.

...törlődnek emlékei... 

Tenyerem Föld felett
s alatt pihen ölemben
mint mélyről jövő szó.

...törlődnek emlékeim... 

Tenyere Föld felett
imbolygó metronóm
simít kéklő allegóriát
Holdnak emlékeit.

Athene Noctua - Kóborló Lelkek

Öreg erdő mélyén gyász ül, 

tisztásra forrt szenvedés, 

temető-zaj köré a csend

reszketeg font kerítés.

Talpam alatt reped-törik 

hantolatlan csonthalom, 

fogak között őrlő szavak

mormogását hallgatom. 

("Almafába véstem szívem, elfagyott a télen, 

rideg arcom már nem érzem, elhagyott az Isten. 

Hitem sűrű erdejében madár dala sem száll, 

kopár lomboknak kertjében Halál Angyal kószál. 

Felhők fölött - lángokból szőtt - szárnyát kitárta hétszer, 

villámként égen cikázott, dörgött pokol-igékkel. 

Mindenek suhintásával megnyitá az nagy ajtót, 

lelkembe vágott sebekből gurgulát felfakasztót: 

- Merre fussak, hova bújjak, Kedves Rózsám, mondd meg, 

hol találok menedéket, sírok alatt csonthegy. 

- Miért hagytál e világban, mondd, egyedül engemet, 

mért viseli sötét szellem arcodat és szemedet? 

Örök-éned csillag-ujja mutat reám lefelé, 

nem menekszem, elébb-utóbb, sorsom, érzem, utolér. 

Hátam mögött szörnyű setét, előttem a borzalom, 

meddig ellát vérző szívem, koponyák és csonthalom. 

Vörös égről tűzmadárként Száriel* most rám lehel. 

Húsom, lelkem porrá omlik, szelek fújják messze el. ") 

Alkony a hang, körbeölel, 

vérbe mártózik a Nap, 

szelet támaszt hideg sóhaj, 

verejtékem reám fagy. 

Felhők felett lángok égnek, 

fülemben az intelem, 

halálmadár** szárnya rebben, 

eliramlik énvelem. 

* A Halál Angyala, más néven Azrael.
**Kuvik, vagy latin nevén Athene Noctua. A népmondák szerint a halottak lelkét kísérik és segítik a másvilágra jutásban.

Masca (Kintsugi versek)

Most, hogy a szavak végére értem, 

fejem lehajtva hallgatom 

a színeket. Talán ég mélyéről, 

vagy más világból, 

- zakatol a vér -

suttog titkokat, híreket.  

Szemem lecsukom, már a föld is remeg. 

Ujjam alatt zúzott kövek, éhes fém illata.  

Füttyszóval távozik a lélek, elszendereg, 

- katatón - szentmisét celebrál az éjszaka.  

Tépett húsra, - szívre - ken ijedt 

tekintet-imát a reggel, 

mozdony kormozta vég-csendéletet. 

Vöröslő sín, kifakulni rest-test, nyújtózó világ, 

- csepegtet hangokat - reccsent borda éneket. 

Felébredek, homlokomon ér remeg. Kapaszkodik

 - emlékszálakon - az álom. Tenyerembe gyűrt

 - az elme - margójára körmölt profán 

rajzokat éji ideálom. 

*Masca: Latin szó, jelentése: rémálom

Agyalapi-Irigy

Ébredezők fura panoptikumában tükör

telefonba révedt emberek metrókocsin 

vigasz-figura csendben morajló sínek 

összekulcsolt kezekre csukódó szemek 

áramszedők csikorgó elme rágta adat

tartalomsablonná egyszerűsítő lételem

alacsony töltöttség homlokokon a ránc 

hajléktalanbűz vicsorgás rosszallón köp 

savakba íródott kortárs álomgondolat 

szavakra pedig Jákin és Boáz oszlopai 

előtt minden emberi szó égbeérő fohász

már nem bírjuk az ammónia szagát sem 

rég volt háború kevélység-áléberségünk

így reggel csak Agyalapi-Irigy.

Schrödinger

Schrödinger verset írnék, 

benne zsákbamacska

a kontextus-halál

lenne, hol..

Egyszer volt, hol nem volt, 

pőre luxus az értelem

bőre alá bújt

érzelem.. 

Hullámpapír-függvényben

dobozzá váló realitás

rímekbe szed, 

Eltakar.. 

Kinyitott kérdésre választ

csak az adhat nekem, 

ha becsukom

szemem.. 

Sprőd inger-verset írok, 

benne zsákbamacska. 

A kontextus: Halál

vagy Élet

.

Aeterne Caritas

Nem hitetlen vagyok, csupán karcsú bennem Isten,
- Omladék - hegyek tövében elhagyott, de az égbe
szánt imák torzsalkodó dombjain mosolyt őszülő
Apa és Anya és Gyermek vagyok, nem Szentlélek,
sudár glóriát sosem rajzolnak körém elmúló évek.

Templomomban nem Angyalt igéz oltárra a zsoltár,
tornyaimban nem könyörgőn zúgnak a harangok,
lepergő életem íves kupoláját csillagok borítják,
s hozzám bentről szólnak azok az égi hangok:
"In nomine Pater, Mater et Puer, Aeterne Caritas.. "*

*"Az Apa, Anya és Gyermek nevében, mindörökké (adakozó, törődő) Szeretet.. "

Ébredés..

Lassan összeomlik bennem minden, s odakint
univerzumok magjában az alvó hit megreped.
Elárvult lélek-sötétben figyelem figyelő csendemet.

Ujjam égi álmot simít, vakságom olvas mesét,
csillagködökben megbúvó titkok után kutat, már
nem hiheti álltató szavaknak mulandó ígéretét.

Lassan összeérik bennem minden, s odakint
fák törzsében alvó apró elmék burka megreped.
Figyelő szemek kísérik lélek-sötétben csendemet.

pantApeva 1

Bújócska

Tű

fokán

czérnaszál

hiánya űr

körberajzolva

Szín-gularitás

Nézz

vissza

múltadra

pillantásod

szingularitás

Szűrt-realizmus

Kék

égre

felhő fest

esőcseppnyi

szürrealizmust

Oxidáció

Vas

Kereszt

Rozsdamart

Emlékezet

Testén az Ima

Skandináv rejtvény

Kár, 

Kár-kár, 

Kár-kár-kár, 

Kár-kár-kár-kár: 

Varjú-mondta Óda

-. . -- .- ... .- --.

Hallgatásfal

Üvegfényű

Elmosódó

Hazugságok

Karcolása

Torkomon

Hangszálaim

Selyemzsinór

Fojtogatja

Istenujja

Feltámadó

Hangomon:

                     Némaság                       

Cin-Izmus

Mocskondiázok, képről-képre, a szemfényvesztés

sötétségbe ír mindent, elvégre kont(ent) -rasszt teremt,

új fajba vágja fejszélét, Kocc-tan ez..

..így hát..

Üreget emelek, dia-spórán áttört fényt, felépülő világ -

hajszálér-képtágulat felejtést - szakadékának szélén

mélység teremtő szót..

..Imámt..

Macsrioshka* doromb-ok

közé szorult egérnyi zaj vagyok,

Cin-Izmus..

*Macska formájú Matrioshka

Negatív..

Megülnek a sarkokban a percek, 

lassan vánszorog az éj, 

barna sorok között táncol

a lepkeszárnyon billenő

kopott ihlet-erény.

Előttem szemfehérbe olvadt

papírlapnak bőre sápatag, 

kezdetét nem leli a sorsnak, 

a toll a kézben el-el bóbiskol, 

hitem felhígult, bágyatag. 

Hangod bennem, mint hívatlan 

vendég-negatív lóg gondolatnyi szálakon, 

sötétben szárad a lélek, 

sóhaj-vöröse fényt zeng, 

exponált emlék-álmokon. 

Ma verdeső galambokként 

csapódtak lelkem üvegablakának

drága szavaid, Te kint, én bent, 

bámultuk még egymást egy darabig... 

2014 eleje..

Emlékek útján..

Most becsukott szemem mögött is látom, 

ahogy elmerengsz a pillanatnyi szépen, 

s kezedben a toll, ha néha pilled is, 

de újult erőre kap hallgatás-zenédben. 

Szatén mosoly, selyem-lágy várak

takarják el lényed, s látom kezed remeg, 

mint a vágyak, miként a vihar dúlta égen

villámként tobzódtak halott tested felett. 

Ketten feküdtünk egymáson, egy gödörben. 

Rajtad fehér szoknya, rajtam véres zubbony. 

Arcod arcomon aludt, lélegzet nélkül tűrte 

föld ízű rögök táncát szembogaramon. 

S odafent, mint megeredő, 

eső Ontotta cseppek, potyogtak, 

s tompa puffanással estek, 

kifeszített szellemfényünkre a lelkek. 

Ma már nincs ott senki, 

hol végső szavakat dadogtak a fegyverek, 

hol az üres lapra borult tinta kiszáradt, 

s a fogak között ébresztőt szívzörej hebeg. 

Hol a fagyos ujjak ívén tépett kenyérhéj 

mind megrágott félelem, 

hol a reménybe zárt rebbenő sötét szárny

Hollót idéz, nem angyalt énnekem.

Most sétálok itt, s az ujjaim kerítés rácsokra

fonnak temető-magányt, 

borostyán-zöldbe omló érces harangkondulást, 

újjászületett ént, végtelen talányt