Szemkötő

Szemkötőd levettem,
s reám hulltak fehér
viasz-könnyeid, ledérré
dermedt percei
a múltnak.
Ajkad rózsaszirma
vonagló néma csók,
cseppenő faggyú-hó.
Ellepi testem és
sóhajra só hajt húsba
maró verejték bilincset.
Csomóra-csomót hurkol
a nyelv és kúszik
hajlatban a hajnal,
vörös íz napfénye mámor
pírt süt átszellemült arccal,
és kámforrá válnak a gondok,
ízes savakban tobzódnak
perlekedő comb-tanoncok.
Vatta-szavak akadnak a torkon,
s reccsenő borda-horda kéjbe
feszül, s matat hara-kilincsen
az Isten.
Majd tétován számol:
Egy...
Kettő...
Három...
Karmazsin csík éled
nyújtózó gerincen.

Imágó versek - A Halál kertje

Feketévé aszott fák
tus-rajz ágai végén
levélváz terrakották:
Akasztott lelkek, holtak porhüvelyében. 
Kacsok kanócára száradt
kabóca-dallam árad,
s pókfonál idegen a Hold
ízelt lábakra kattint kalodákat.

Van Gogh ül egy széken,
előtte vászon, rámered,
rajta Éjre-forgó
fekete lyuk remeg.
A keretre varjú hull,
mint hamu-hópehely,
s odavarrt csillogó
gombszemébe
az Ihlet
életet lehel.
Bújnál, de álomfátylad
nem használ ellene.
Károgna Ő, de csőrét
szomor-szömörce
indád nőtte be.

Patt helyzetre pattan szemed,
imágó-erdő avarában dúló
remény-labirintus játék ez,
bújócskáznak a csontok
s ropognak lépteim követve,
tekereg a Szándék,
s kundalíni-kígyóként
szisszen korhadt teste:
"Ne ébressszd fel Őt Bolond, 
ez itt a Halál kertje! "

Szingularitás

Ülök egy szingularitás kókadt peremén,
hol hátat fordít a hang és a fény,
meggondolja magát a gondolat,
ki ide belép, nem más csak áldozat,
sajátos életterem álmokkal mérem,
ahogy bomlódnak szubatomi téren,
konstans állandóként káosz éltem adom,
képletekkel kifejezni?
na ezt inkább hagyom,
félj vagy ne félj,
oly mindegy miként léped át,
eseményhorizontom sosemvolt ajtaját...

Analógiák,
tudástól terhesek,
tömegük értéssel arányos rendszerek,
fiktív belső világ? minden létező,
ad e életednek értelmet más erő?
mi túl van rajtad, merre elindulsz,
s hova vissza érsz,
mikor elfordulsz
Istentől,
magadtól,
világtól s a Csend
belengi az univerzumot,
ez itt a Rend,
szembe sülve,
égve saját haragod tüzében,
robban a káosz,
kitágulsz,
átengeded sorsodnak lényed,
mint mondtam anno,
Analógiák,
ha életed annak véled,

vagy vegyük a filozófiát...
Vaságyas súllyal épül ránk
a belénk nevelt,
ránk szerelt tartalom,
évtizedek telnek el,
míg kifejezed azt,
mi igazán hatalom,
teremtésre képes,
s rádöbbensz,
hogy több vagy mint
csont, vér és szép test,
több mint a vélt,
a valós lényeg,
ha elengeded félelmeid,
szárnyalhatsz,
átrepülhetsz a Napon,
eléghetsz...
túl ez események horizontján,
túl tér és idő változó pontján,
túl félelmeken és vágyakon,
ülök egy szingularitás kókadt peremén,
hol hátat fordít nékem a hang és a fény,
meggondolná magát a gondolat,
ki ide belépsz, nem vagy már áldozat...

2004.08.16.

Hallgatás..

A hallgatás se rossz...
hidd el...
sétálok néked
új utcákat,
hová a lelked betérhet,
s vidd el...
ami megtetszett kép...
belőlem...
... ahogy állok a fák között
Gyémánt-zöld fehéren,
s néha a kék kobalt ég
alatt a felhők,
ébresztik bennem fel
a csendes szemlélőt...
... hidd el...
a hallgatás se rossz...
amikor a Mások beszélnek,
folyók, völgyek, városok,
téged elérnek, mert engeded,
s vigyázod örök álom lelked,
megtartva őket úgy,
ahogy akkor érezted...
... a hallgatás nem rossz,
mikor a víztükörbe lépsz,
és simogat a határ,
hol ég és víz válik szét...
s mikor elmerülsz
és fogyni kezd a lég,
hidd el...
a hallgatás sosem rossz,
fénnyé válik a megtörtént,
s kirobban,
ki a vízből...
mert tüdőd sikítva
kiáltja: Levegőt...
hidd el a hallgatás nem rossz dolog,
de ki nem szól sosem,
azt nem hallják,
némaságán háborog...
s amikor a Hanggá válsz,
már nem leszel több,
hangtalanul áradsz a földön,
vízen, folyón, dombon,
át ezernyi csúcson, s völgyön...
érted meg magad igazán,
a boldogság egyetlen pillanat,
és akkor nincs azelőtt,
vagy azután...

Ihlet..

Van mikor nem találsz benső hangokat,
s kezedbe a toll már nem úgy simul,
hogy vers-testet tudj szőni magadnak,
az ihlet szárnyra kap, majd földre hull.

Vállaidnál fogva rántanak most vissza,
mert tudnod kell van még dolgod ott,
hol temetted a múltat ezer halomba
sírok zsebe feslett, s lélek-foltozott.

Szellem kastélyom díszes grádicsán
gyöngy gurul: márvány-hangú álmok.
Gördülnek szívemben lágy harmóniák,
gyönyörbe fulladt kegyes hazugságok.

Útszéli magányom porban ülve ásít,
vándor-madár szemem elmereng,
idegen volt, most ismerőm e táj itt,
felhő-fészkén pitymallat szendereg.

A föld szólít meg rögöknek hangján,
eső cseppje súgva zörög homokon,
felettem zúgó felleg-fúriák,
hangjaik dér-erek halántékomon.

Néha fel kell nyújtsuk kezünk az Égbe,
várni hittel, hogy megfogja valaki,
s vissza nézni múltunk legmélyére,
hogy tudjuk erős Ő, s meg fog tartani.

Villámként lobban el, ujjaimra fűzi
harsogó dalát ki ott fent maradt,
kezem kezében virágzó mező lesz,
lelkemben ébredő cikázó létfonat.

Helix

NukleotiD - PároK

  Dns szeK - VenciákbA

    OltotT - Nemiség álmoK

      Bóklásznak a valÓ - SzínŰ

    AnyaG - Halmaz spiráliS

  DrótszerkezeT - ÉbeN

S összE - KapcsoL

  Téged otT - KözépeN

    AdeniN - Ősi képébeN

      Lelked citoziN - Szó párjA

    S várja, csaK - Várja Ő

  IhletedneK - ForrásáT

GuaniN - SzerelmeD

  Nőként érzŐ - MásáT

    ValóságbA - BeleoltÓ

      ThymiN - Léptékű rianásoD

    ÖrökségeD - ForrásáT

  ÉgI - Fény kezekneK

TeremtŐ - ÁradásA

Vogon versek - A Hadraküttyös Trümmüge…

Hajh, ha Hadraküttyös Trümmüge
szokályán mészölyke csorran, klaccsan,
bindingózik a Feleményke hó alakban,
szemernyés fák, mácsiny talpszajkó,
fodros avarnyákon csillantó álomsó,
mókányos-göncölyszakajtó.

Pöncöjbe kérgezik odvasottyán a mag,
rikkantó pataksorján töntyögő sarakba kap,
klantyog picit, s szleccsenve nyakonnyákol,
merengő rémcsótány-gázolly pattan ki a fából,
markonyba kacajtó buborékcsigaszáj,
tátog-tátog, potroha birkanyáj.

Beeee... Beeeeeee... Beee..
Mandorkapraclin sajrad a
kergemályzsú "Juhéj"-zene,
s Gyapjúfontakotta móróc
farján csümmög selyemszálon
a Hadraküttyös Trümmüge.

Merengő

Felkúszik az idő testemen,
mint temető falán az indák,
rozsdás vasrácson csavargó szó,
felsóhajt, maradna Ő, de hívják.

Hátamon angyali és profán ül,
foszlott-feslett-festett szárnyak,
íródnak rá homokszem könnyek,
bíbor cseppek, lepketestű vágyak.

Bár lehetnék újra csak Merengő,
múltba vágyódó csendes játék,
lendkerék hajtotta elmés Teremtő,
esendő bűn súlya alatt jó szándék.

Lelkem hátsó udvarában lim-lom,
kacatok, s elvadult versvirág nyílik,
tört cserepekkel kirakott útvesztő
vezet el a legelső kifakadt rímig.

Kopott, régi kabátot érint kezem,
vastag takaróba csavart csecsemőt,
ahogy első hangján a világnak üzen,
végtelen húrokat szilajon pengetőt.

Égre nőtt erős, bús hangú szilfák,
reszketnek szélbebújó ősi éneket,
törzsük a múltba révedőn hintáz,
s arcomra varázsol álomíz színeket.

Felkúszik testemen az őszi fény,
napóra szóra nyílik ajkam halkan,
temető padján ébredő öreg lény
szalad és kacag a kavargó avarban.

Deus Ex..

Haldokló szem rebben s

pislog a pillantásnyi zaj, 

rekedt sóhajtás, csend

esteledik a szűken mért

szűz szavakra, domborul

kedve, kopog, halálbogár

páncélján a lélek kopott, 

rejtett szép színei égnek, 

mint a bőr alatt vonagló 

rostok között elfeledett 

rím-rém sikolyba óramű

tikk-takk rejtelmét fonó

kelme-elme szövőgépek. 

Talmi Deus ex machina, 

fehér párka-párna sarkán

billenő tollpihe puha álma 

kérges kézre hajló régi ágy, 

elhaló háló-szépiád árnya

szent teredbe oltott ideád.

Angelusok..

Csak a belső dal maradt,

vég nélkül áradó képek,

üres Én helyén lüktető

felkelő Napból ébredt

élek-villanás hangulat,

lobogó mosoly-áhítat,

remegő hangsúly-szél,

szakadó ég-felhő bőrt

simító elrejtett álmom.

Alatta szellemdombok,

völgyek hajlanak rám

kedvesen, de vádlón s

marcona, fals-margón

önhitt versus csattan,

pergőn fülembe súg

és kattan bennem a

Múlt-dobozra szerelt,

Félelem-zár hangulat.

Kulcsom szendergőn,

lágyan horpaszt most

lélegző takaróm mély,

odvas fa honában élő,

sosem értett emlékek,

hajlam-szilánkok alatt.

Csurig csorgatott idők

felejtés-opál égi fények

örvénylő alagútján át

léptékem - eszmélő, izzó

istenképem - megragadt

csetresznyi falánk vágy.

S bár Napfonat-hajamra

a dér, mint Égi jégben

edzett lélek-acél

fény csorog,

alatta régtelen csillagok,

dalolnak a mélyben,

parázs-szemű lények,

mesés angelusok.

Helios algoritmia..

Öreg kézjegyek sora,

megbarnult lapokra

írt szigillum varázslat,

rovótoll értő kézben,

papírra rajzolt idéző

virágzat, védőmágia

szirmain szirmalin pók

szalad, s hálójába vésett

véna lüktetése éget.

Védikus órám ketyegi

lélek-biometriám,

papírra árnyképet szül,

s csepűt rágó részem

e mormogó ég-imában

remegő fodrát bontó

füst a gyertyalángban.

Szakrális metronóm

ütemre kulcsol kulcsot,

s teremt, mint teremtő

isten kezében fekvő

magokat a gorgó-sirám,

csillagok vésték jeleik

belém, alvó természetem,

Helios-algoritmiám.