Szemkötőd levettem,
s reám hulltak fehér
viasz-könnyeid, ledérré
dermedt percei
a múltnak.
Ajkad rózsaszirma
vonagló néma csók,
cseppenő faggyú-hó.
Ellepi testem és
sóhajra só hajt húsba
maró verejték bilincset.
Csomóra-csomót hurkol
a nyelv és kúszik
hajlatban a hajnal,
vörös íz napfénye mámor
pírt süt átszellemült arccal,
és kámforrá válnak a gondok,
ízes savakban tobzódnak
perlekedő comb-tanoncok.
Vatta-szavak akadnak a torkon,
s reccsenő borda-horda kéjbe
feszül, s matat hara-kilincsen
az Isten.
Majd tétován számol:
Egy...
Kettő...
Három...
Karmazsin csík éled
nyújtózó gerincen.
2015. február 27., péntek
2015. február 25., szerda
Imágó versek - A Halál kertje
Feketévé aszott fák
tus-rajz ágai végén
levélváz terrakották:
Akasztott lelkek, holtak porhüvelyében.
Kacsok kanócára száradt
kabóca-dallam árad,
s pókfonál idegen a Hold
ízelt lábakra kattint kalodákat.
Van Gogh ül egy széken,
előtte vászon, rámered,
rajta Éjre-forgó
fekete lyuk remeg.
A keretre varjú hull,
mint hamu-hópehely,
s odavarrt csillogó
gombszemébe
az Ihlet
életet lehel.
Bújnál, de álomfátylad
nem használ ellene.
Károgna Ő, de csőrét
szomor-szömörce
indád nőtte be.
Patt helyzetre pattan szemed,
imágó-erdő avarában dúló
remény-labirintus játék ez,
bújócskáznak a csontok
s ropognak lépteim követve,
tekereg a Szándék,
s kundalíni-kígyóként
szisszen korhadt teste:
"Ne ébressszd fel Őt Bolond,
ez itt a Halál kertje! "
tus-rajz ágai végén
levélváz terrakották:
Akasztott lelkek, holtak porhüvelyében.
Kacsok kanócára száradt
kabóca-dallam árad,
s pókfonál idegen a Hold
ízelt lábakra kattint kalodákat.
Van Gogh ül egy széken,
előtte vászon, rámered,
rajta Éjre-forgó
fekete lyuk remeg.
A keretre varjú hull,
mint hamu-hópehely,
s odavarrt csillogó
gombszemébe
az Ihlet
életet lehel.
Bújnál, de álomfátylad
nem használ ellene.
Károgna Ő, de csőrét
szomor-szömörce
indád nőtte be.
Patt helyzetre pattan szemed,
imágó-erdő avarában dúló
remény-labirintus játék ez,
bújócskáznak a csontok
s ropognak lépteim követve,
tekereg a Szándék,
s kundalíni-kígyóként
szisszen korhadt teste:
"Ne ébressszd fel Őt Bolond,
ez itt a Halál kertje! "
2015. február 24., kedd
Szingularitás
Ülök egy szingularitás kókadt peremén,
hol hátat fordít a hang és a fény,
meggondolja magát a gondolat,
ki ide belép, nem más csak áldozat,
sajátos életterem álmokkal mérem,
ahogy bomlódnak szubatomi téren,
konstans állandóként káosz éltem adom,
képletekkel kifejezni?
na ezt inkább hagyom,
félj vagy ne félj,
oly mindegy miként léped át,
eseményhorizontom sosemvolt ajtaját...
Analógiák,
tudástól terhesek,
tömegük értéssel arányos rendszerek,
fiktív belső világ? minden létező,
ad e életednek értelmet más erő?
mi túl van rajtad, merre elindulsz,
s hova vissza érsz,
mikor elfordulsz
Istentől,
magadtól,
világtól s a Csend
belengi az univerzumot,
ez itt a Rend,
szembe sülve,
égve saját haragod tüzében,
robban a káosz,
kitágulsz,
átengeded sorsodnak lényed,
mint mondtam anno,
Analógiák,
ha életed annak véled,
vagy vegyük a filozófiát...
Vaságyas súllyal épül ránk
a belénk nevelt,
ránk szerelt tartalom,
évtizedek telnek el,
míg kifejezed azt,
mi igazán hatalom,
teremtésre képes,
s rádöbbensz,
hogy több vagy mint
csont, vér és szép test,
több mint a vélt,
a valós lényeg,
ha elengeded félelmeid,
szárnyalhatsz,
átrepülhetsz a Napon,
eléghetsz...
túl ez események horizontján,
túl tér és idő változó pontján,
túl félelmeken és vágyakon,
ülök egy szingularitás kókadt peremén,
hol hátat fordít nékem a hang és a fény,
meggondolná magát a gondolat,
ki ide belépsz, nem vagy már áldozat...
2004.08.16.
hol hátat fordít a hang és a fény,
meggondolja magát a gondolat,
ki ide belép, nem más csak áldozat,
sajátos életterem álmokkal mérem,
ahogy bomlódnak szubatomi téren,
konstans állandóként káosz éltem adom,
képletekkel kifejezni?
na ezt inkább hagyom,
félj vagy ne félj,
oly mindegy miként léped át,
eseményhorizontom sosemvolt ajtaját...
Analógiák,
tudástól terhesek,
tömegük értéssel arányos rendszerek,
fiktív belső világ? minden létező,
ad e életednek értelmet más erő?
mi túl van rajtad, merre elindulsz,
s hova vissza érsz,
mikor elfordulsz
Istentől,
magadtól,
világtól s a Csend
belengi az univerzumot,
ez itt a Rend,
szembe sülve,
égve saját haragod tüzében,
robban a káosz,
kitágulsz,
átengeded sorsodnak lényed,
mint mondtam anno,
Analógiák,
ha életed annak véled,
vagy vegyük a filozófiát...
Vaságyas súllyal épül ránk
a belénk nevelt,
ránk szerelt tartalom,
évtizedek telnek el,
míg kifejezed azt,
mi igazán hatalom,
teremtésre képes,
s rádöbbensz,
hogy több vagy mint
csont, vér és szép test,
több mint a vélt,
a valós lényeg,
ha elengeded félelmeid,
szárnyalhatsz,
átrepülhetsz a Napon,
eléghetsz...
túl ez események horizontján,
túl tér és idő változó pontján,
túl félelmeken és vágyakon,
ülök egy szingularitás kókadt peremén,
hol hátat fordít nékem a hang és a fény,
meggondolná magát a gondolat,
ki ide belépsz, nem vagy már áldozat...
2004.08.16.
2015. február 23., hétfő
Hallgatás..
A hallgatás se rossz...
hidd el...
sétálok néked
új utcákat,
hová a lelked betérhet,
s vidd el...
ami megtetszett kép...
belőlem...
... ahogy állok a fák között
Gyémánt-zöld fehéren,
s néha a kék kobalt ég
alatt a felhők,
ébresztik bennem fel
a csendes szemlélőt...
... hidd el...
a hallgatás se rossz...
amikor a Mások beszélnek,
folyók, völgyek, városok,
téged elérnek, mert engeded,
s vigyázod örök álom lelked,
megtartva őket úgy,
ahogy akkor érezted...
... a hallgatás nem rossz,
mikor a víztükörbe lépsz,
és simogat a határ,
hol ég és víz válik szét...
s mikor elmerülsz
és fogyni kezd a lég,
hidd el...
a hallgatás sosem rossz,
fénnyé válik a megtörtént,
s kirobban,
ki a vízből...
mert tüdőd sikítva
kiáltja: Levegőt...
hidd el a hallgatás nem rossz dolog,
de ki nem szól sosem,
azt nem hallják,
némaságán háborog...
s amikor a Hanggá válsz,
már nem leszel több,
hangtalanul áradsz a földön,
vízen, folyón, dombon,
át ezernyi csúcson, s völgyön...
érted meg magad igazán,
a boldogság egyetlen pillanat,
és akkor nincs azelőtt,
vagy azután...
hidd el...
sétálok néked
új utcákat,
hová a lelked betérhet,
s vidd el...
ami megtetszett kép...
belőlem...
... ahogy állok a fák között
Gyémánt-zöld fehéren,
s néha a kék kobalt ég
alatt a felhők,
ébresztik bennem fel
a csendes szemlélőt...
... hidd el...
a hallgatás se rossz...
amikor a Mások beszélnek,
folyók, völgyek, városok,
téged elérnek, mert engeded,
s vigyázod örök álom lelked,
megtartva őket úgy,
ahogy akkor érezted...
... a hallgatás nem rossz,
mikor a víztükörbe lépsz,
és simogat a határ,
hol ég és víz válik szét...
s mikor elmerülsz
és fogyni kezd a lég,
hidd el...
a hallgatás sosem rossz,
fénnyé válik a megtörtént,
s kirobban,
ki a vízből...
mert tüdőd sikítva
kiáltja: Levegőt...
hidd el a hallgatás nem rossz dolog,
de ki nem szól sosem,
azt nem hallják,
némaságán háborog...
s amikor a Hanggá válsz,
már nem leszel több,
hangtalanul áradsz a földön,
vízen, folyón, dombon,
át ezernyi csúcson, s völgyön...
érted meg magad igazán,
a boldogság egyetlen pillanat,
és akkor nincs azelőtt,
vagy azután...
2015. február 20., péntek
Ihlet..
Van mikor nem találsz benső hangokat,
s kezedbe a toll már nem úgy simul,
hogy vers-testet tudj szőni magadnak,
az ihlet szárnyra kap, majd földre hull.
Vállaidnál fogva rántanak most vissza,
mert tudnod kell van még dolgod ott,
hol temetted a múltat ezer halomba
sírok zsebe feslett, s lélek-foltozott.
Szellem kastélyom díszes grádicsán
gyöngy gurul: márvány-hangú álmok.
Gördülnek szívemben lágy harmóniák,
gyönyörbe fulladt kegyes hazugságok.
Útszéli magányom porban ülve ásít,
vándor-madár szemem elmereng,
idegen volt, most ismerőm e táj itt,
felhő-fészkén pitymallat szendereg.
A föld szólít meg rögöknek hangján,
eső cseppje súgva zörög homokon,
felettem zúgó felleg-fúriák,
hangjaik dér-erek halántékomon.
Néha fel kell nyújtsuk kezünk az Égbe,
várni hittel, hogy megfogja valaki,
s vissza nézni múltunk legmélyére,
hogy tudjuk erős Ő, s meg fog tartani.
Villámként lobban el, ujjaimra fűzi
harsogó dalát ki ott fent maradt,
kezem kezében virágzó mező lesz,
lelkemben ébredő cikázó létfonat.
s kezedbe a toll már nem úgy simul,
hogy vers-testet tudj szőni magadnak,
az ihlet szárnyra kap, majd földre hull.
Vállaidnál fogva rántanak most vissza,
mert tudnod kell van még dolgod ott,
hol temetted a múltat ezer halomba
sírok zsebe feslett, s lélek-foltozott.
Szellem kastélyom díszes grádicsán
gyöngy gurul: márvány-hangú álmok.
Gördülnek szívemben lágy harmóniák,
gyönyörbe fulladt kegyes hazugságok.
Útszéli magányom porban ülve ásít,
vándor-madár szemem elmereng,
idegen volt, most ismerőm e táj itt,
felhő-fészkén pitymallat szendereg.
A föld szólít meg rögöknek hangján,
eső cseppje súgva zörög homokon,
felettem zúgó felleg-fúriák,
hangjaik dér-erek halántékomon.
Néha fel kell nyújtsuk kezünk az Égbe,
várni hittel, hogy megfogja valaki,
s vissza nézni múltunk legmélyére,
hogy tudjuk erős Ő, s meg fog tartani.
Villámként lobban el, ujjaimra fűzi
harsogó dalát ki ott fent maradt,
kezem kezében virágzó mező lesz,
lelkemben ébredő cikázó létfonat.
2015. február 19., csütörtök
Helix
NukleotiD - PároK
Dns szeK - VenciákbA
OltotT - Nemiség álmoK
Bóklásznak a valÓ - SzínŰ
AnyaG - Halmaz spiráliS
DrótszerkezeT - ÉbeN
S összE - KapcsoL
Téged otT - KözépeN
AdeniN - Ősi képébeN
Lelked citoziN - Szó párjA
S várja, csaK - Várja Ő
IhletedneK - ForrásáT
GuaniN - SzerelmeD
Nőként érzŐ - MásáT
ValóságbA - BeleoltÓ
ThymiN - Léptékű rianásoD
ÖrökségeD - ForrásáT
ÉgI - Fény kezekneK
TeremtŐ - ÁradásA
Vogon versek - A Hadraküttyös Trümmüge…
Hajh, ha Hadraküttyös Trümmüge
szokályán mészölyke csorran, klaccsan,
bindingózik a Feleményke hó alakban,
szemernyés fák, mácsiny talpszajkó,
fodros avarnyákon csillantó álomsó,
mókányos-göncölyszakajtó.
Pöncöjbe kérgezik odvasottyán a mag,
rikkantó pataksorján töntyögő sarakba kap,
klantyog picit, s szleccsenve nyakonnyákol,
merengő rémcsótány-gázolly pattan ki a fából,
markonyba kacajtó buborékcsigaszáj,
tátog-tátog, potroha birkanyáj.
Beeee... Beeeeeee... Beee..
Mandorkapraclin sajrad a
kergemályzsú "Juhéj"-zene,
s Gyapjúfontakotta móróc
farján csümmög selyemszálon
a Hadraküttyös Trümmüge.
szokályán mészölyke csorran, klaccsan,
bindingózik a Feleményke hó alakban,
szemernyés fák, mácsiny talpszajkó,
fodros avarnyákon csillantó álomsó,
mókányos-göncölyszakajtó.
Pöncöjbe kérgezik odvasottyán a mag,
rikkantó pataksorján töntyögő sarakba kap,
klantyog picit, s szleccsenve nyakonnyákol,
merengő rémcsótány-gázolly pattan ki a fából,
markonyba kacajtó buborékcsigaszáj,
tátog-tátog, potroha birkanyáj.
Beeee... Beeeeeee... Beee..
Mandorkapraclin sajrad a
kergemályzsú "Juhéj"-zene,
s Gyapjúfontakotta móróc
farján csümmög selyemszálon
a Hadraküttyös Trümmüge.
Merengő
Felkúszik az idő testemen,
mint temető falán az indák,
rozsdás vasrácson csavargó szó,
felsóhajt, maradna Ő, de hívják.
Hátamon angyali és profán ül,
foszlott-feslett-festett szárnyak,
íródnak rá homokszem könnyek,
bíbor cseppek, lepketestű vágyak.
Bár lehetnék újra csak Merengő,
múltba vágyódó csendes játék,
lendkerék hajtotta elmés Teremtő,
esendő bűn súlya alatt jó szándék.
Lelkem hátsó udvarában lim-lom,
kacatok, s elvadult versvirág nyílik,
tört cserepekkel kirakott útvesztő
vezet el a legelső kifakadt rímig.
Kopott, régi kabátot érint kezem,
vastag takaróba csavart csecsemőt,
ahogy első hangján a világnak üzen,
végtelen húrokat szilajon pengetőt.
Égre nőtt erős, bús hangú szilfák,
reszketnek szélbebújó ősi éneket,
törzsük a múltba révedőn hintáz,
s arcomra varázsol álomíz színeket.
Felkúszik testemen az őszi fény,
napóra szóra nyílik ajkam halkan,
temető padján ébredő öreg lény
szalad és kacag a kavargó avarban.
mint temető falán az indák,
rozsdás vasrácson csavargó szó,
felsóhajt, maradna Ő, de hívják.
Hátamon angyali és profán ül,
foszlott-feslett-festett szárnyak,
íródnak rá homokszem könnyek,
bíbor cseppek, lepketestű vágyak.
Bár lehetnék újra csak Merengő,
múltba vágyódó csendes játék,
lendkerék hajtotta elmés Teremtő,
esendő bűn súlya alatt jó szándék.
Lelkem hátsó udvarában lim-lom,
kacatok, s elvadult versvirág nyílik,
tört cserepekkel kirakott útvesztő
vezet el a legelső kifakadt rímig.
Kopott, régi kabátot érint kezem,
vastag takaróba csavart csecsemőt,
ahogy első hangján a világnak üzen,
végtelen húrokat szilajon pengetőt.
Égre nőtt erős, bús hangú szilfák,
reszketnek szélbebújó ősi éneket,
törzsük a múltba révedőn hintáz,
s arcomra varázsol álomíz színeket.
Felkúszik testemen az őszi fény,
napóra szóra nyílik ajkam halkan,
temető padján ébredő öreg lény
szalad és kacag a kavargó avarban.
2015. február 16., hétfő
Deus Ex..
Haldokló szem rebben
s
pislog a
pillantásnyi zaj,
rekedt sóhajtás,
csend
esteledik a szűken
mért
szűz szavakra,
domborul
kedve, kopog,
halálbogár
páncélján a lélek
kopott,
rejtett szép színei
égnek,
mint a bőr alatt
vonagló
rostok között
elfeledett
rím-rém sikolyba
óramű
tikk-takk rejtelmét
fonó
kelme-elme
szövőgépek.
Talmi Deus ex
machina,
fehér párka-párna
sarkán
billenő tollpihe
puha álma
kérges kézre hajló
régi ágy,
elhaló háló-szépiád
árnya
szent teredbe oltott
ideád.
Angelusok..
Csak a belső dal
maradt,
vég nélkül áradó
képek,
üres Én helyén
lüktető
felkelő Napból
ébredt
élek-villanás
hangulat,
lobogó
mosoly-áhítat,
remegő
hangsúly-szél,
szakadó ég-felhő
bőrt
simító elrejtett
álmom.
Alatta
szellemdombok,
völgyek hajlanak rám
kedvesen, de vádlón
s
marcona, fals-margón
önhitt versus
csattan,
pergőn fülembe súg
és kattan bennem a
Múlt-dobozra
szerelt,
Félelem-zár
hangulat.
Kulcsom szendergőn,
lágyan horpaszt most
lélegző takaróm
mély,
odvas fa honában
élő,
sosem értett
emlékek,
hajlam-szilánkok
alatt.
Csurig csorgatott
idők
felejtés-opál égi
fények
örvénylő alagútján
át
léptékem - eszmélő,
izzó
istenképem -
megragadt
csetresznyi falánk
vágy.
S bár
Napfonat-hajamra
a dér, mint Égi
jégben
edzett lélek-acél
fény csorog,
alatta régtelen
csillagok,
dalolnak a mélyben,
parázs-szemű lények,
mesés angelusok.
Helios algoritmia..
Öreg kézjegyek sora,
megbarnult lapokra
írt szigillum
varázslat,
rovótoll értő
kézben,
papírra rajzolt
idéző
virágzat, védőmágia
szirmain szirmalin
pók
szalad, s hálójába
vésett
véna lüktetése éget.
Védikus órám ketyegi
lélek-biometriám,
papírra árnyképet
szül,
s csepűt rágó részem
e mormogó ég-imában
remegő fodrát bontó
füst a
gyertyalángban.
Szakrális metronóm
ütemre kulcsol
kulcsot,
s teremt, mint
teremtő
isten kezében fekvő
magokat a
gorgó-sirám,
csillagok vésték
jeleik
belém, alvó
természetem,
Helios-algoritmiám.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)