Aρτεμις

Horizont ívet lélegezz lelkembe Kozmosz,

zenitre függő tekintetben égő Napot.

"Apollón, kezedben ihlet, szívedben magány.. "

Szivárvány szemeid érintő tenyerem

holdamra fest írisz-színeket, benned parány

pupillává szűkülő érzéki szó vagyok,

vibrálom lényeged, égisz sóhajod,

vizekben tükröződő álmodat.

Fejed mellkasomra hajtod, s múzsád nevét

kimondva, feszülő íjra vont vesszőt old el kezem.
"Aρτεμις" sóhajodra rezdülök idegként,

nimfa húrokat penget lant-tekintetem:

"Csupasz mosolyodra vágyat, örök-talányt rajzol, 

csillagruhában sétál kertjeimben szép Uránia. "

Horizont ívet lélegzek lelkemből Kozmosz,

s zenitre függő tekintetemben égő Napot.

Obligát*

Obligát minden szívbe tolt asztalfiók

- a nyomorról írónak nyomor a sajátja -

méhe megült sorokon

vergődő penna-vajúdás

tömködő a kéz

szaggatott elme

félek

féreg

én

ez

vagyok

így élek

szájba vágja

ihlet ítélet

véres egót köp papírra

- önfény-groteszk álmait -

szégyenkezve húzza mosolyra ajkát

foghíján - elharapott torkú vágy lakik.

Obligát minden szívbe tolt asztalfiók

- a nyomorral írónak nyomora sajátja -

* Obligát szó jelentése: Kötelező, szokásos, elmaradhatatlan; a zenemű teljes értékű megszólaltatásához elengedhetetlen, nélkülözhetetlen szólam vagy hangszer.

Eredete: latin

Sigillum Dei Aemaeth

Vércseppek írta kotta-hangokat
koptat a szél. 
Suttogása drótfonat útvesztőbe
zárt értelem.

Távolodó álom ködében
reggeli jegenyékkel
imbolyog az
ébredés, 
majd szögeket ver
a tudat alatti mélybe, 
lemerül, levegőért kiált. 

Buborék-imák kúsznak
súlyos láncaikkal
a felszín felé. 
Visszahúzza kémények
magas torkából feltörő
- emberi pernye -
arcra kenődött égi jel, 
- elmaszatolja -
mellette a sírás sírt ás, 
anyjára néz a sárban, 
- fekszik némán - 
porcelán lelkét
bőrére húzza, 
- ruhaként viseli -
örökre tán..

A hangok a tábor felett
gomolygó felhőkkel
érnek össze. 
Az eső
sötét könnyként
fut le csont-sovány
fehér testek redő-erein. 

Isten sem látja a szúrt szagokat, 
velőig karcolt fényű lelkeket, 
- a Harag halálát -
hol keresztre feszít a Rettenet, 
ezernyi Megváltót temet föld alá,
rájuk szavakat lapátol: 
      "Nincs nevetek... "
Vissza rezzen a sír: 
      "Sigillum Dei Aemaeth"

Buborék imák úsznak a felszín felé, 
a mélyben bomló hús dala éled, 
szivárog felfelé a hazugság, 
hogy egyszer majd
minden szép lesz. 

Fent napos délutánt ringat
magában az Emlékezés. 
Pólyában szellemet simító élet ujja, 
aranyló égi táncát szemébe fúrja.

- Holdnak ritmusára billen át nappalból az éj..  -

Felébred, arcán fáradt idő az élet, 
ráncain gyertyák fénye rég csonkig égett. 
Levetett elefántcsont ruha piheg a széken,
homlokához érinti szülője hajtincseit..
Suttogja, mint a szél akkor régen:
"Talán egyszer majd minden szép lesz... "

Zima Blue

Remeg az esti lég
hideg borzongással
törik össze
a fény
elmerengő
madár hangokon
elmém
röpte-szavakkal
teli erdő. 

Bús véredényem
kongása zúg
harangok nyelvére
simuló szólamot
rezonál a száj
odabent ragadó sóhaj
feszíti szét éji tüdőm.

- "Szegény a vágyódó értelem"-

Visszhang verődik
lélekzet falain
lepke
rebbenő
gyertyaláng
szisszen
elalszik
mindkettő
a csendben.

Sorsokat körmölő égi kéz
mártja
- újra meg újra -
tolla hegyét
belém
s véremmel ír
húsomba zárja magát
koponyámba költözik
- kortalan -
a vibráló
- ihlet -
őrület.

Vörös holdkorong
kél az éjben
úszik
egyre feljebb
égi tó
szikrázó
hangulat-tükrein. 

Lelki szemérmem
szirmait ledobja
ezüst sarlóval
vág az értelem
- lobbja -
s lélegzi folyton
- ki és be -
illatát
a világ. 

Elburjánzott
elme tép
reményt
s fejét felszegve
szótlan áll
így bámul odafent
- vibráló kontúrokkal -
suttogó csillagokat.