Sigillum Dei Aemaeth

Vércseppek írta kotta-hangokat
koptat a szél. 
Suttogása drótfonat útvesztőbe
zárt értelem.

Távolodó álom ködében
reggeli jegenyékkel
imbolyog az
ébredés, 
majd szögeket ver
a tudat alatti mélybe, 
lemerül, levegőért kiált. 

Buborék-imák kúsznak
súlyos láncaikkal
a felszín felé. 
Visszahúzza kémények
magas torkából feltörő
- emberi pernye -
arcra kenődött égi jel, 
- elmaszatolja -
mellette a sírás sírt ás, 
anyjára néz a sárban, 
- fekszik némán - 
porcelán lelkét
bőrére húzza, 
- ruhaként viseli -
örökre tán..

A hangok a tábor felett
gomolygó felhőkkel
érnek össze. 
Az eső
sötét könnyként
fut le csont-sovány
fehér testek redő-erein. 

Isten sem látja a szúrt szagokat, 
velőig karcolt fényű lelkeket, 
- a Harag halálát -
hol keresztre feszít a Rettenet, 
ezernyi Megváltót temet föld alá,
rájuk szavakat lapátol: 
      "Nincs nevetek... "
Vissza rezzen a sír: 
      "Sigillum Dei Aemaeth"

Buborék imák úsznak a felszín felé, 
a mélyben bomló hús dala éled, 
szivárog felfelé a hazugság, 
hogy egyszer majd
minden szép lesz. 

Fent napos délutánt ringat
magában az Emlékezés. 
Pólyában szellemet simító élet ujja, 
aranyló égi táncát szemébe fúrja.

- Holdnak ritmusára billen át nappalból az éj..  -

Felébred, arcán fáradt idő az élet, 
ráncain gyertyák fénye rég csonkig égett. 
Levetett elefántcsont ruha piheg a széken,
homlokához érinti szülője hajtincseit..
Suttogja, mint a szél akkor régen:
"Talán egyszer majd minden szép lesz... "