Öreg erdő mélyén gyász ül,
tisztásra forrt szenvedés,
temető-zaj köré a csend
reszketeg font kerítés.
Talpam alatt reped-törik
hantolatlan csonthalom,
fogak között őrlő szavak
mormogását hallgatom.
("Almafába véstem szívem, elfagyott a télen,
rideg arcom már nem érzem, elhagyott az Isten.
Hitem sűrű erdejében madár dala sem száll,
kopár lomboknak kertjében Halál Angyal kószál.
Felhők fölött - lángokból szőtt - szárnyát kitárta hétszer,
villámként égen cikázott, dörgött pokol-igékkel.
Mindenek suhintásával megnyitá az nagy ajtót,
lelkembe vágott sebekből gurgulát felfakasztót:
- Merre fussak, hova bújjak, Kedves Rózsám, mondd meg,
hol találok menedéket, sírok alatt csonthegy.
- Miért hagytál e világban, mondd, egyedül engemet,
mért viseli sötét szellem arcodat és szemedet?
Örök-éned csillag-ujja mutat reám lefelé,
nem menekszem, elébb-utóbb, sorsom, érzem, utolér.
Hátam mögött szörnyű setét, előttem a borzalom,
meddig ellát vérző szívem, koponyák és csonthalom.
Vörös égről tűzmadárként Száriel* most rám lehel.
Húsom, lelkem porrá omlik, szelek fújják messze el. ")
Alkony a hang, körbeölel,
vérbe mártózik a Nap,
szelet támaszt hideg sóhaj,
verejtékem reám fagy.
Felhők felett lángok égnek,
fülemben az intelem,
halálmadár** szárnya rebben,
eliramlik énvelem.
* A Halál Angyala, más néven Azrael.
**Kuvik, vagy latin nevén Athene Noctua. A népmondák szerint a halottak lelkét kísérik és segítik a másvilágra jutásban.
