Most becsukott
szemem mögött is látom,
ahogy elmerengsz a
pillanatnyi szépen,
s kezedben a toll,
ha néha pilled is,
de újult erőre kap
hallgatás-zenédben.
Szatén mosoly,
selyem-lágy várak
takarják el lényed,
s látom kezed remeg,
mint a vágyak,
miként a vihar dúlta égen
villámként tobzódtak
halott tested felett.
Ketten feküdtünk
egymáson, egy gödörben.
Rajtad fehér
szoknya, rajtam véres zubbony.
Arcod arcomon aludt,
lélegzet nélkül tűrte
föld ízű rögök
táncát szembogaramon.
S odafent, mint
megeredő,
eső Ontotta cseppek,
potyogtak,
s tompa puffanással
estek,
kifeszített
szellemfényünkre a lelkek.
Ma már nincs ott
senki,
hol végső szavakat
dadogtak a fegyverek,
hol az üres lapra
borult tinta kiszáradt,
s a fogak között
ébresztőt szívzörej hebeg.
Hol a fagyos ujjak
ívén tépett kenyérhéj
mind megrágott
félelem,
hol a reménybe zárt
rebbenő sötét szárny
Hollót idéz, nem
angyalt énnekem.
Most sétálok itt, s
az ujjaim kerítés rácsokra
fonnak
temető-magányt,
borostyán-zöldbe
omló érces harangkondulást,
újjászületett ént,
végtelen talányt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése