Behunyva szemem
áradok szét s a lét
nem rebbenti lelkem
ébredő éj s a hév,
épül fel lassan
élőszínáradat
szálvilágban halkan
álmodom meg magamat
melyben minden Egy,
s Égből hulló
Csillag gyanánt
tükrözi szét lelkem
az általad sosem
látott magányt,
s a Fák törzsébe
vésve
ott láthatod,
mi életem miértje,
hogy érintem belső
Napod,
s Holdudvarába
álmodom meg magam,
összes hangulatom
Tóba merül, szakad,
s ajkad csókolom,
Mint mágikus erőt,
ha kinyújtom a kezem
érintem örök arcodat
a bűv-virágos
végtelent,
a nevenincs
Merengőt,
mert belőled fakad
minden mi akkor
vagyok,
ha behunytam szemem,
s csak áradok,
áradok...
2005
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése