Asteria

Zaklatott hajnali ébredés,

fároszként szól a derengés

folyosóján az a pár utolsó szó,

visszhangzó léptek között lehullt

álarcra szálló mélyen kongó

Omnia sziromba omló átirat:

Viseltes vöröslő ágyon fekszem

elhasznált lázálmok között

- orgona illat-pillanat -

árnyéka festi meg bőröm,

szelíden hajlik az éj köröttem

csillagpárnán fekszik kibontott

hajú szép Asteria, s néz

megriadt, éteri szemekkel,

kapaszkodik a létbe, s mint

sebekkel borított Időszender

hasad a dagadó percek alatt

a szó, s vigyázva int:

- Álmomban láttál, s majd látsz megint…

Ősi erővel folyik be arcomon,

sikolt és ég mint ezernyi fáklya

vonagló párkák köré tekert teste

ívbe feszült meztelen lelke párja:

Ophion… suttogja, s hangja elakad,

torkán vörös vérpatak fakad, s félelem

terül el a pirosló orcán, kitörő vihar,

világot rengető orkán hangja repeszt

fület és föld mélyéből morajlás éget:

Asteria… Ébredj…

2014