Szemkötő

Szemkötőd levettem,
s reám hulltak fehér
viasz-könnyeid, ledérré
dermedt percei
a múltnak.
Ajkad rózsaszirma
vonagló néma csók,
cseppenő faggyú-hó.
Ellepi testem és
sóhajra só hajt húsba
maró verejték bilincset.
Csomóra-csomót hurkol
a nyelv és kúszik
hajlatban a hajnal,
vörös íz napfénye mámor
pírt süt átszellemült arccal,
és kámforrá válnak a gondok,
ízes savakban tobzódnak
perlekedő comb-tanoncok.
Vatta-szavak akadnak a torkon,
s reccsenő borda-horda kéjbe
feszül, s matat hara-kilincsen
az Isten.
Majd tétován számol:
Egy...
Kettő...
Három...
Karmazsin csík éled
nyújtózó gerincen.