Szólítalak..

Sosem éltem át, milyen valaki másba vájni az idő vasfogát,
érezni patakban csorgó vágyait, s hallani azt, ahogy fájdalma felhasít...
fejedben gúzst kötni, mint szorongó állapot,
végső csodája e vérmes, hányatott, rút sorsú ember,
ki voltam, vagyok, ki senkit sem emel fel,
ezreket ott hagyott kiszáradt patakok mellett,
szakadt szellemmel, szomjasan gyötrődve, lelkükben óvó jellel...

Sosem éltem át, milyen csodát tenni egy ember szívével,
szeretni, s benne élni, békével, sosem múló derűvel...
csókolni ajkait és a testét, s a kéjnek hullámait átadni lüktető vérének,
figyelni rezzenéseit, látni elestét, izzadó gyöngyöket vetni el homlokán,
s bevallani, hogy félek, rettegve szemeibe nézek, nem tudom mi lesz ezután...

Sosem éltem át, milyen a fájdalom, ha másnak, s nem magamnak adom,
kezem átkokkal terhesen csapna le testeden,
s ontaná magából a fakó, öreg, álnok és becstelen kárhozat lángjait kedvesem...

Sosem éltem át perzselő álmait a Napnak,
ahogy a Csillagok mindent maguk mögött hagynak,
szerelmes villanásait egy nap hevének,
mikor egy utolsó lobbanás véget vet a létnek...

Sosem éltem át, újra nem én,
azt a percet, melyben születtem én,
a tisztaságot, és az álmokat,
hol nem voltam sem vadász, sem áldozat...

Megéltem önmagam, amint az örök enyészet halk fiaként Isten, szólítalak téged...

AD.: 2004.06.16.