Nem az ihlet hiányzik, csak a hajlam,
hogy hajladozzak a feltámadó széllel,
mint fűzfa ágakba oltott alázat érzés
a nyár illatú sejtelmes holdfényben
hallgassam merengőn, ahogy a patak
gyökereim mentén csobogva elhalad,
s rezzenő levegőben cikázva oldódnak
szentjánosbogár fényű aprócska holtak
s e földön ritkán játszó,
bujdosó virágok szirmain átlátszó,
ködbe csavart angyalok ülnek,
kibontott szárnyaik viharokat szülnek
vajúdva magasló felhő hegyeket támaszt
a bennem ébredő merengő válasz,
s mennydörgő fénnyel, sápadt éji kép
ég horizont ív víztükrömben szét:
Fejfák között Vaskereszt zokog,
rozsdás testére az élet mart árkot,
felette öregen szétterül a Fűzfa,
s ölel át, mint régi barátot…
AD.: 2011.01.17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése